A sepsiszentgyörgyi M Stúdió hétfőn (május 2-án) mutatja be az Othellót, amely a mozgásszínházi társulat harmadik Shakespeare-előadása. A darab rendezője Mihai Măniuţiu, az egyik legelismertebb román színházi rendező, a kolozsvári Nemzeti Színház direktora, akinek előadásait 1977 óta számos hazai és külföldi díjjal jutalmazták, többszörös UNITER-díjas rendező. Egyetemi tanár, nem csak a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen oktat, hanem az Amerikai Egyesült Államokban is, a University of California Irvine előadója. Több színházi és elbeszéléskötet szerzője, két könyve magyarul is megjelent. Mihai Măniuţiuval az Othello bemutatója előtt beszélgettünk.
– Hogyan ajánlaná a nézőknek az Othellót? Miért nézzék meg ezt az előadást? Mi a lényege?
– Nem hiszem, hogy a közönség a színházban a lényegre lenne kíváncsi, inkább az előadásért jön, amely magával ragadó, és ugyanakkor kérdéseket vet fel, és azokra a néző megtalálja a maga válaszát. Magával ragadó előadást ajánlok tehát, amely igen mulatságos, és azt hiszem, örömet szerez majd a nézőknek.
– Hogyan sikerült összehangolni a mozgást a darab szövegével?
– A táncszínháznak igen nagy a hagyománya, kezdve Pina Bauschsal és a többiekkel, ez nagyon kecsegtető és sikeres műfaj. Kiváló, rendkívül tehetséges koreográfussal, Uray Péterrel dolgoztam együtt, aki lényegében kiépítette ezt a társulatot, így nem ütköztünk nehézségekbe.
– A próbafolyamat végén milyennek tartja az előadást?
– Biztos vagyok benne, hogy örömet szerez majd a közönségnek. A néző belép a színházba egy adott lelkiállapotban, és a végén sokkal jobb érzéssel távozik – ez a legfontosabb.
– Mi a véleménye az M Stúdió társulatáról?
– Az ország kevés mozgásszínházi társulatainak egyike, sőt, talán a legjobb, és jobb munkakörülményeket érdemelnének.
– Néhány jó előadásukat láthattuk az utóbbi időben, de nagyon kevesen nézték meg. Ön szerint hogyan lehetne több nézőt vonzani az M Stúdióba?
– Mindenekelőtt megfelelő székhely kellene nekik, a képességeikhez illő színház. A művelődési ház nagyon kis terme áll csak rendelkezésükre, amikor onnan kilép az ember, most, áprilisban is megfagy a lelke, ez nem méltó a társulat színvonalához. Sokkal jobban érvényesülnének mind helyi, mind országos szinten, ha volna saját székhelyük, ahol bemutathatnák előadásaikat.
– Mi a színház feladata, hivatása egy romániai kisvárosban?
– Ugyanaz, mint New Yorkban: örömet és gyönyörűséget szerezni a nézőknek.
– Egy korábbi interjúban úgy vélekedett, elég veszélyes mesterség a színészeké, a rendezőké. Miért gondolja ezt?
– Azért, mert testtel-lélekkel olyan történetek előadására vállalkozunk, amelyek gyakran elég idegenek tőlünk, de ahhoz, hogy alkotásunk hiteles legyen, végig kell mennünk ezen az úton. Például az Othello szerelmi gyilkosság, szerencsére egyikünk sem követett el ilyen bűntettet, de nem mindig biztonságos és egészséges beleköltözni az ilyen eltévelyedett elmékbe, egy-egy figura látomásos agyába – Shakespeare több szereplője ilyen. De, természetesen, azonosulni kell. Szerencsére a mostani előadásban az azonosulás főként testi, persze, a tudat is részt vesz, de itt elsősorban a test beszél. Ne feledjük: Uray Péterrel együtt a Tragikomédia krízis idejére címet adtuk, azaz tragikomédiává alakítottuk át a tragédiát, szövegkönyvem a durvább részekhez iróniával közelít.
– Nem olyan rég rendezte a Kolozsvári Állami Magyar Színházban Albert Camus Caligula című darabját. Az előadás kapcsán Visky András azt írja, ön "azt a hátborzongatóan izgalmas kérdést vizsgálja, hogyan érhető el a boldogság". Hogyan?
– Nem tudom, azért is készült ez az előadás, hogy újra feltegyem magamnak ezt a kérdést, hátha a közönségből válaszol rá valaki.
Kérdezett: Mózes László
