Gyermekzsivaj töltötte be tegnap este a színház nagytermét, s bár az ölben ülőknek bizonyára még nem mondott sokat az életre kelt fabábú meséje, a nagyobbacskák, kérésre ugyan, de be-bekapcsolódtak a történet sodrába.
Mert sodra van az ezúttal zenés, színpadra állított történetnek. B. Fülöp Erzsébet (aki egyben rendező is) és Nagy Imola musicalhez és modern közeghez adaptált szövege révén a jól ismert mese helyzetei nagy gyorsasággal követik egymást. De korántsem az eredeti szöveghez, sőt, karakterekhez ragaszkodva.
Szegény Pinokkió – mondja többször is megbökve az óriásbábú hasát az előadásba sok színt hozó táncos-énekes gyermekek legkisebbike, a főszereplő pedig (Korpos András) ezúttal egy majd kétméteres óriás, jelezte azt, hogy az emberi gyarlóság buktatói nem csak egy elevenné vált kis fabábút, hanem egy méreteiben mindenki fölé emelkedőt is megkísértenek. Eme óriásbábú ugyanakkor azt a nagyságot is megjeleníti, amely az emberré válás küzdelmének eredménye, az önmagára találás nagyszerűsége. S a tücsök képében (Meszesi Oszkár) minden fifikát bevető lelkiismeret pedig mintegy ki-be járva az előadásba, igyekszik megteremteni a színház a színházban világot.
A marosvásárhelyi Tompa Miklós Társulat előadása persze nem akar és nem is tesz mást, mint – zenei és táncbetétekkel fűszerezve (Apostolache Zénó zeneszerző ütőhangszereivel, hangeffektusaival végig a színen van) – megteremti a csodát. A történetben és a színpadon egyaránt. Hiába mondja a tündér (Benő Kinga), hogy az emberek nem hisznek a csodában.
