Színművészt próbáló vállalkozás az egyéni műsor. Balladával fellépni meg: kihívás. Mert a színpadot egymagában megtölteni szándékozó művésznek egész színészi eszköztárát fel kell vonultatnia – ami nem kevés.
Test, arc, hang, netán néhány kellék. És ha a folyamatba – mert hiszen összefüggő egésszé kell összeállnia az előadásnak – szerves részként, sőt, résztvevőként sikerül bevonnia társakat is, az, jó esetben, a produkció előnyére válhat. Bár el is buktathatja.
Gajai Ágnes viszont bravúrosan oldotta meg balladaestjét, sok segítséget nem igényelve előadásához, koreográfus, díszlet- és jelmeztervező szólt bele csupán elképzelése kivitelezésébe – meg három zenész. Kik hol háttérből, hol szereplőkké előlépve (emlékezetes a hangszerek párbaja) úgy részesei az előadásnak, hogy rájátszanak a balladára. Aki – és nem amely! – maga a színész, Gajai Ági magával ragadóan azonosul a szomorú történetek szereplőivel, s hogy a verses műfajt a rímek kényszerű csapdájának elkerülésével megoldotta, különös tehetségre utal. Miként jó ráérzés kellett ahhoz is, ahogyan bevont összekötő elemként népdalt és táncot.
Egyvalami kifogásolható csupán: hogy alig egyórás a Hej, páva, hej, páva előadás, a féltucatnyi balladába belefeledkezve szívesen nézné-hallgatná még legalább ennyi ideig a néző, kinek igencsak melengeti szívét a tudat, hogy bár Nagyváradon játszik, de sepsiszentgyörgyi ez a tehetségével jól sáfárkodó lány.
