Amikor első teniszütőmet dr. Nemes Pál jóvoltából megkaptam, még nem gondoltam, hogy az első labdaütéstől évekre megváltozik az életem, és olyan közösségnek leszek a tagja, amelyikkel bejárjuk az ország nagy városait, és bárhol megfordulunk, érezzük, rangja van sportiskolánknak, melyet képviselünk.
Tíz-tizenkét éves diákokként kezdtük az adogatást, s tán nem is fogtuk fel, hogy kiváltságosak vagyunk, mert ebben a sportágban mi voltunk az első versenyző csapat Sepsiszentgyörgyön. Talán ez is kötelezett arra, hogy megmutassuk, érdemes ránk költeni, nem is keveset, ott voltunk minden rangos versenyen, nem csak a sportiskolás bajnokságokon, és gyakran igen szép eredményekkel tértünk haza.
A szentgyörgyi sportiskola ötvenedik évfordulóján mégsem csak erről kívánok megemlékezni, hanem arról a közösségről, amely a téli edzőtáborok alkalmával kovácsolódott össze, amikor együtt voltunk más sportágakban jeleskedő társainkkal. Együtt szaladtunk a hóban a kézilabdázókkal, kosarasokkal, barátaink voltak a tornászok, atléták, és szinte ugyanazok álltunk egymás mellett a tanulmányi díjkiosztókon is. Hogy mi volt a titka ennek a kettős eredményességnek, miért jártak élen a tanulásban is az élsportolók? Erre a sportiskola akkori szellemisége a válasz. Edzők és tanárok, köztük édesapám, Fekete Gábor, arra tanítottak, a teljesség többet ér a teljesítménynél. Az élet őket igazolta, az egykori sportiskolások az élet több területén sikeresek, mert kitartóak, következetesek és csapatszellemben végzik munkájukat.
