1968-ban, Románia adminisztratív-területi újjászervezésének hónapjaiban országszerte helyi és regionális politikai csatározások folytak. Ezek csatazajából is kiemelkedtek a székelyföldi, már-már a népi megmozdulás fázisába juttatott-futtatott, nem kis mértékben kulturális és etnikai alapozású küzdelmek a jelenlegi székely megyék létrehozásáért.
A mai Kovászna megye két rajonja, Sepsi és Kézdi Brassó fojtogató szorításából akart szabadulni. Ebben a harcban Sepsi rajon egyes vezetőcsoportjainak kétkulacsossága jelentett akadályt. Kézdi rajon ebben a törekvésben egységesnek bizonyult: a Brassó tartományi és bukaresti, a rajon déli részét Brassóhoz csatolni akaró törekvésekkel nyíltan és határozottan szembeszállt. Hogy e küzdelem végül is sikerrel járt, három fontos tényezőnek köszönhető.
Ceauşescunak szüksége volt hatalmának konszolidálására, népvezéri szerepének megerősítésére. Másrészt Fazakas János, Király Károly és néhány más, a központi hatalmi körökben befolyással rendelkező személy többek között a lakossággal konspiráló eszközökkel is óhajtotta a nagy Hargita megye, később az ebből ,,kivágott" és önállósított Kovászna megye létrehozását. Harmadrészt — és ez rendkívül fontos — a népakarat elemi erővel tört a felszínre, kifütyülte, elkergette, szembeszállt a rendkívül sok esetben elszemtelenedett, erőszakoskodó Brassó-párti hittérítőkkel.
A Brassó ,,képviseletében" fellépők a központi és tartományi nyomás mellett szerencsére a lakosságot a letargikus állapotból kirázó manőverekbe kezdtek: a Háromszéki medence délkeleti határát például úgy rajzolták át, hogy a peremterületek román lakossága, mely közé ügynökeiket is kirendelték, mindenképp Brassót óhajtsa. A brassói szemtelenség már a Tusnádi-szorosig is felnyomult, ezt a fürdőtelepet is ,,akarták".
Csík és Udvarhely, akárcsak napjainkban, a maga torzsalkodásaival volt elfoglalva, de a székelyföldi magyarság egyben tartását egymás közt hergelődve sem tévesztették szem elől.
Mindezt, mint az események egyik résztvevője és talán alakítója is, azért emlegetem, mert a régiók újraalakításának jelenlegi állapotában és helyzetében sok a hasonlóság, de még több a különbözőség.
Szögezzük le, hogy az RMDSZ által javasolt mostani régiószervezési javaslat megalapozott, jó.
Ezt nem(csak) Székelyföld szemszögéből nézvést állíthatjuk, hanem az ország egészének térképére tekintve érzékelhetjük, hogy a jelenlegi abszurd, nem működő, a fejletlen térségek felemelkedését visszahúzó, ezeket megfojtó régiók önmaguk kínálják a „szétdarabolást", az újraosztást. Ezt a románok lakta megyék java részének vezetése és lakossága is érzékeli.
Hazabeszélve: mi köze a mi térségünknek Gyulafehérvárhoz, ha csak nem az, hogy történelmi példákban láthassuk jövőnket, mire jutunk, ha ilyen régióközpontokhoz bogoznak bennünket.
Nem arra kell most figyelni a magyar lakosságon belüli feszültségek közepette, hogy ki vagy kik dolgozták ki ezt a tervet, hanem arra, hogy a vezető politikusok a lakosságot is meggyőzzék: csak egységes fellépéssel lehet és kell együtt tartani a Székelyföld-régiót. Ehhez elsősorban az önkörünkben tapasztalható szkepticizmust vagy a kisszerű személyeskedést kell legyűrni. Még a vezető politikusok között is vannak, akik az ,,úgy sem lehet", a ,,nehéz lesz", ,,nagy küzdelem lesz" küszöbén kuporognak.
Lényeges különbség a ’68-as és a mostani között, hogy most nincs olyan központi politikai mag vagy személy/személyek, amelyek és akik a Székelyföld-régió létrehozásában személyi vagy csoportérdekek, hatalmi konszolidáció miatt érdekeltek lennének. Ezért valamiképp az érdekelt térségek lakosságához is el kell juttatni ezt a tervet. Mert Szeben—Brassó jól meglehet egymással, Szatmár—Bihar—Arad is, Tulcea és Konstanca is.
A magyar lakosság körében pedig nem kell túlhangsúlyozni az RMDSZ-címkét. Ha felül akarnak emelkedni a kampányszinten. A lényeg az, hogy szakemberek, jó javaslattal hozakodtak elő.
