E lépések ugyanis az alkalmazotti jogok alapos megnyirbálásához vezettek nálunk a közelmúltban. Nem vigasz, hogy a hírek szerint egész Kelet-Európa hatóságai ebben az irányban keresik a kiutat.
A kormány képviselői a nyilvánosság előtt végig arra hivatkoztak, hogy a jogszabály változtatása könnyebbé teszi majd a korábban utcára kerültek munkába állítását. Valóban megtörténhet, hogy a könnyebben elbocsátható, a jobban kiszolgáltatott munkaerő vonzóbb a vállalkozónak, mint az, akit a visszaélésektől véd a törvény, de mégiscsak furcsa logika szerint alakulnak dolgaink. Ha jogrombolás az új munkahelyek létrehozásának ára, akkor azok bizony baljóslatú csillagzat alatt születtek. Mit érnek, ha pontosan a tartósságukat kell feláldozni azért, hogy megszülessenek?
A munkahelyi biztonság leépítése ma kormánysegítséggel történik, s ennél rosszabb látleletet lehetőségkeresési módszereikről hatóságaink ki sem állíthattak volna. Ha a tőke csak az alkalmazotti jogok rombolásával mozgósítható és vehető rá beruházásra, bővítésre, akkor valóban nagy lehet a baj.
De vajon e fonák intézkedések nem fokozzák-e inkább azt, mint gyógyítják? Lélektanászok a rendszerváltás nyomán beállt rendkívüli elidegenedési folyamatokra hívják fel a figyelmet, ami munkáltatók és munkavállalók közt komoly bizalmi válsághoz vezetett, és végigkísérte a magánosítást is. Az átállás gondjaival küszködő keleti nemzetgazdaságokra ráadásul ’90 után több nemzetközi gazdasági válság is rászakadt, mely csak tetézte és állandósította az amúgy is fennálló belső egyensúlytalanságot.
Több, mint kétes, hogy a jogok korlátozásával a vállalkozók és bérből élők közti szakadékot át lehetne hidalni. A kölcsönös bizalmat, a mai munkaközösségekből olyannyira hiányzó összefogás és szolidaritás szellemét esetleg egy ellenkező joggyakorlat, a kiszolgáltatottság csökkentése hozhatja meg, s nem a mai kényszeres próbálkozások, melyek kisajtolni akarják a teljesítményt ahelyett, hogy arra serkentenének.