A székelység Erdély egyesítésének élharcosai közé tartozott, nagy reményeket fűzött a térség gazdasági, valamint közlekedés-hálózatának fejlesztéséhez is. Az államvezetés nehéz gondokkal találta szembe magát egész Erdély, de különösen a végvidéknek számító Székelyföld tekintetében, mely térség súlyos gazdasági, szociális kérdésekkel küszködött. Gazdasága elmaradott, korszerűtlen, gyáripara majdnem teljesen hiányzott, mezőgazdasága nem alkalmazkodott, az évszázados hagyományokat folytatta. Az elaprózott, kisméretű gazdaságok csak a szűkös megélhetést biztosíthatták a családoknak. A közlekedési feltételek elmaradtak a kor színvonalától, a vasúti összeköttetés nehezen és csak utoljára érte el Székelyföldet. Az állam a székelyföldi vasútfejlesztést nem tartotta elsődleges fontosságúnak, ezért anyagilag nem vagy csak részben támogatta, és az amúgy is tőkeszegény régió csak nagy erőfeszítések árán kuporgathatta össze azt az arányrészt, amellyel be kellett szállnia a vasútterjeszkedési elképzelések valóra váltásába.
Háromszék vármegye gazdasági kibontakozását ezen felül Brassó folytonos gáncsoskodása, roszindulatú magatartása is sújtotta. A jelzett időszak egészén átívelt a Brassó–Háromszék, Brassó–Sepsiszentgyörgy közötti ellentét állandósulása, mely jelenség különös hevességgel nyilvánult meg a Földvár–Sepsiszentgyörgy vasútvonal megépítésének tervezete kapcsán. A székely társadalomnak ekkorra már olymértékű elszegényedéséről beszélhetünk, melynek következménye a tömeges elvándorlás. Már a szabadságharc idején felvetődött a székely népfeleslegnek a gyérebben lakott vidékekre való kitelepítése. Ez az eszme továbbra is foglalkoztatta a székely kérdés megoldásán fáradozó politikusokat. Az 1886-ban Románia által kezdett vámháború a Székelyföldet sújtotta a legjobban: az emelt vámilletékek kiszorították a székely kézműves termékeket a hagyományos keleti piacokról, így a kisipar került az ellehetetlenedés határára.
Az egyik igen fontos változás a közigazgatás átszervezése, felszámolták a székely és szász területek igazgatási különállását, és beolvasztották az egységes vármegyei közigazgatás kereteibe. Igy alakult meg 1876-ban Háromszék vármegye Sepsiszentgyörgy székhellyel. Területe megnövekedett, mert hozzácsatolták a Háromszék területeibe ékelődő Felső-fehér megyei településeket.
Az új közigazgatási törvény megváltoztatta a törvényhatósági, úgynevezett taxás mezővárosok jogi helyzetét. Az évszázadokon keresztül bizonyos önkormányzati önállósággal rendelkező városok elvesztik kiváltságos állapotukat, és a vármegye joghatósága alá kerülnek. Sepsiszentgyörgy vármegyeközpontként nehezen barátkozott meg elvesztett függetlenségével, és nem kevés esetben próbálkozik, hagyományait hangoztatva, saját sorsát egymaga irányítani. Minden önállósodási kísérlete alkalmával azonban szembe találta magát a vármegye nagy hatalmú ura, az alispán ellenkezésével. A törvényhatóság első embere ugyan a főispán volt, ő viszont elsősorban a vármegyét képviselte a különböző testületekben, tartotta a kapcsolatot a kormánnyal, fogadta az ide érkező vendégeket. A közigazgatás tényleges irányítása az alispán feladatkörébe tartozott.
Sepsiszentgyörgy lakossága 1871-ben 5142 lélekből állt, tíz év alatt a gyarapodás alig észlelhető, mindössze 240-el növekedett lélekszáma, az 5382 lakosból ekkor 2712 férfi és 2670 nő. 1891-ben a város lakossága 5632-re tehető. Ugyanebben az évben Kézdivásárhelyen 4689-en éltek. Az alig észlelhető lélekszám-növekedést elsősorban a Romániába való kivándorlás fékezte. 1898-ban Sepsiszentgyörgyről 315-en távoztak oda, 1899-ben 260-an vándoroltak ki, és közülük mindössze 99-en tértek vissza. A város vezetését ellátó bírák, utóbb polgármesterek: Daczó János (1867–1878), Császár Bálint (1878–1892), Kováts Bálint (1893–1895), Gödri Ferenc (1895–1913).
1875-ben az országgyűlési képviselőválasztáson Császár Bálint 122, az ellenjelölt Daczó János 88 szavazatot kapott. A következő országgyűlésre a követi megbízatást szabadelvű párti program szerint Császár Bálint töltötte be. Daczó János, aki 1867 óta volt polgármestere a városnak, 1875-ben országgyűlési képviselőség elnyerésének reményében lemondott. A párharcot Császár Bálinttal szemben elvesztette, közkívánatra viszont polgármesterségét tovább folytatta.
Császár Bálint erős karakterű, határozott, szókimondó jellem volt, és a lakosság bizalmát is élvezte. Oly irányba kormányozta a város ügyeit, melyet lelkiismerete diktált, így igen gyakran került összeütközésbe Forró Ferenc alispánnal. Szemerjának Sepsiszentgyörggyel való egyesülésének bonyolult folyamatában az alispán, szemerjai lakos lévén, inkább a kicsinyes egyéni érdekeket képviselő szemerjai lakosok táborába állt, semhogy az egyesülésért szállt volna síkra. 1877-ben például a várost jogszerűtlen vámszedésért vonták felelőségre, minthogy már a sorompónál szedték a vámot, ez pedig értelmezésük szerint még nem jelentette az illetőnek az áru adás-vevésébe való bekapcsolódását. A vármegyei közgyűlés utasította az alispánt, hogy a vámszedésnél felmerülő kellemetlenségeket és visszaéléseket számolja fel. Háromszék megye évnegyedes közgyűlésén Székely Gergely képviselő ismételten Sepsiszentgyörgy önkényeskedő vámszedési eljárását panaszolja, és kéri, az alispán adjon magyarázatot, aki arra hivatkozott, hogy ő a városi tanácsnál észrevételezte a kifogást, de választ erre eddig még nem kapott. A helyi hatóságok tehetetlensége nyomán Székely Gergely javasolta, hogy a belügyminisztert értesítsék a jogsértésről, a vámszedés megszüntetése érdekében. Az alispánt a közgyűlés utasította a város vámszedési okmányainak beszerzésére és a visszaélések mielőbbi orvoslására. Császár Bálint a határozatot helytelenítette, és fellebbezést nyújtott be ellene.
Császár Bálint a város belügyeibe való beavatkozásnak tekintette azt az eljárást is, melynek értelmében az alispán és a közigazgatási bizottság a település belterületén áthaladó országúton vízelvezetési és útjavítási munkálatokat rendelt el. A közigazgatási bizottság indoklása szerint nem állt szándékában a város autonómiájának korlátozása, de minthogy ezek az utak közigazgatási utaknak számítottak, a vízelvezetés és útkarbantartás a bizottság felügyelete alá tartozott, ezért a városi tanácsnak kötelessége a határozatokat végrehajtani.
1879-ben tovább folytatódott a vita a város piacán alkalmazott vámtarifáról, melynek némely tételét Háromszék megye közgyűlése módosítani kívánta. 1883-ban aztán véglegesítették a piaci vám alkalmazásának részleteit. Mindenféle, forgalomba kerülő árucikknél meghatározták az utána járó vámilleték mértékét. Sátorhelyért naponta 10 krajcárt állapítottak meg. Gabona, tűzifa, szalma, káposzta, gyümölcs és zöldség után, ha szekérről nagyobb tételben árusították, szekerenként szemétpénzzel együtt 14 krajcárt kellett fizetni. Szeszes italok, faszén, mész, tégla, cserép, épületfa, zsindely, deszka, léc, faedény, túró, hal, szalonna, hájzsír, méz, ecet, állatbőr, gyapjú, gyapott szemétpénzzel kiegészítve 14 krajcárba került. Ipari és kézműves termékeket, mézespogácsát árusítók 20 krajcárral tartoztak. A sertés, juh, kecske, ló és szarvasmarha tarifáját darabonként 5 krajcárban állapították meg, de malac és bárány után ennél kevesebbet, 4 krajcárt kértek. Vászon, gyolcs, kender, len, háziszőttes után 10 krajcárt kellett fizetni. Kenyér-, sülthús- és vadárusoktól pedig 6 krajcár piaci vámot szedtek. Meghatározták a piacteret is: a vámházakon belül eső részek. Ezért aztán a helypénzt és a piaci vámot már a várossorompónál szedhették. A helyi lakosság kedvezményeit is pontosították. A vámszabályok tételenkénti felsorolásával végérvényesen ki szerették volna küszöbölni a vármegye és város közötti vitát és vádaskodásokat.
A város boltjai forgalmának jelentős veszteséget okozott a vándor-, úgynevezett házaló kereskedők egyre növekvő száma, de a vásárlóközönség is kárát látta jelenlétüknek gyenge minőségű termékkínálatuk miatt. A város 1893-ban Háromszék vármegye törvényhatósági bizottságának közgyűléséhez folyamodott ezeknek a kereskedőknek Sepsiszentgyörgyről való kitiltását kérve. A megyei képviselet helybenhagyta a város javaslatát. Szemerjának Sepsi­szentgyörggyel való 1879-es egyesítésével a két szomszédos település között nem alakult ki tökéletes egyetértés. A szemerjaiak különféle igényekkel hozakodtak elő, olyanokkal is, amelyekről előzőleg jószántukból lemondottak. 1883-ban a város közgyűlésétől kérték, hogy az újjászervezés idején eltörölt rendőrbiztosi állomást állítanák vissza. A városvezetés azzal a magyarázattal utasította el a beadványt, hogy azt ők maguk szükségtelennek és törlendőnek tekintették. 1885. december 31-én Háromszék törvényhatósági közgyűlésén terítékre került Szemerja városrész számviteli fegyelmezetlensége, mégpedig amiatt, hogy több évi elmaradása volt, ezért Szemerjával szemben szigorúbb ellenőrzést rendeltek el.
1884-ben Háromszék vármegye tiszti karában, Forró Ferenc alispán nyugállományba vonulásával, változások történtek. A főjegyzőséget addig ellátó báró Apor Gábort választották meg alispánnak. Császár Bálint bizakodva és reményteljesen fogadta a változást, Sepsiszentgyörgy és a vármegye kapcsolatainak javulását várta a tisztújítástól. Ennek jegyében a polgármester a város támogatásáról biztosította az elöljárót: “Méltóságod átvette Háromszék vármegye kormányzatát a megye törvényes kéviselőségének egyhangú akaratából. Kívánjuk, hogy alispáni tisztje idejében tartsa Sepsiszentgyörgy városát őszinte, tisztelő barátjának kire bizalommal támaszkodhatik."
A két tisztségviselő közötti viszony azonban nem úgy alakult, ahogy azt Császár Bálint elképzelte, és ez nem csak Apor Gáboron múlott. 1891-ben súlyos konfliktushelyzet alakult ki Apor Gábor és Császár Bálint között, melynek feloldására a polgármester Pótsa József főispánhoz folyamodott támogatásért. 1891. április 1-i feliratában az alispán várossal szembeni lekezelő magatartását nehezményezte. 1888-ban a város költségeinek ellenőrzése alkalmával tetemes hiány mutatkozott, mely kiegyenlítésére a tanácsot kötelezték. A városi elöljáróság ezt elmulasztotta. Az alispán elrendelte, hogy a hátralékot a polgármester, főjegyző, aljegyző, két városi tanácsos és a számvevő béréből tartsák le. Császár Bálint az intézkedésről így vélekedett: "Fájdalom, hogy az alispán ily megalázó végzéssel sújtja a tiszviselői kart, melynél a megyében egyetlen község vagy hatóság is kevesebbet nem mulaszt és azt a városi hatóságot tartotta lealázásra méltónak, mely Háromszék községeinél, városainál 40 év alatt több vagyont szerzett, mint azoknak vagyona. Ezek után kijelentem a főispán úr előtt, hogy ismerem becsületbeli kötelességem, s önbecsérzettel mondom, hogy én nem ilyen megalázó kidobást érdemeltem és éppen ezért be fogom venni ennek következményeit." Császár Bálint képtelen volt napirendre térni az őt ért súlyos elmarasztalás fölött, és augusztus 25-én újabb levélben igyekszik bizonyítani, hogy a város anyagi és kulturális téren az utóbbi években eddig soha nem tapasztalt mértékben gyarapodott: “A városi tanács, amelyik a maga helyét akárkinek hazafiatlan támadásával szemben 30 éven át sikeresen megállotta, mely 100.000 forint érő vagyont gyűjtött, amely város kulturális szinvonalát a legnagyobb áldozatokkal mindig becsülettel igyekezett, ily megróvást meg nem érdemelt."
(folytatjuk)