Mielőtt beléptem az iskola épületébe, még egyszer elolvastam a homlokzatán álló emléktábla feliratát: "Ebben az udvarházban élt és hozta létre a Székely Nemzeti Múzeum alapját képező gyűjteményt Cserey Jánosné született Zathureczky Emília. 1824–1905." Nem akármilyen épületbe léptem. Múltja tagadhatatlan, és kötelez.
Az óvodában Cisar Tímea óvónő és tizenöt óvodás fogad, a szobában körben sok-sok játék, dísz színesíti a falakat. A gyerekek éppen befejezték a tízóraizást, s játékba kezdtek, ki-ki tetszése szerint válogatott a játékok közül.

– Reggelenként mindig tornával kezdünk – mondja az óvónő –, megszokták már, igénylik a tornát, aztán szabad tevékenység következik, majd a tízórai, utána a kötött program, s újra a játék. Szem előtt tartom a napi tevékenységben az alapelvet, hogy a kisgyermekek fejlődésének legfőbb tényezője a rendkívül nagy és hatékony mozgás és a minden iránt megnyilvánuló kíváncsiság. Mintha tudnák ezt a kicsik, olyan előszeretettel kapcsolódnak be a tornába, a játékba. A tél folyamán itt, bent tornásztunk, játszottunk, de ahogy bekö­szöntött a tavasz, egyre többet mozognak, játszanak kint, az udvaron, hiszen az jó tágas. Persze, jó volna egy játszótér, amilyen nagyon sok kis iskolában, óvodában már van. De nem csak ez hiányzik, hanem egy tornaterem is.
– Mire készülnek most?
– Előbb az anyák napjára, aztán a "tágassági" vetélkedőre, melynek mottója: "Tágas­ságot nekünk is, ha kicsik vagyunk is!" Mintegy 12 óvodás találkozik május 1-jén, és székely ruhát öltő népi gyerekjátékokat mutatnak be a hagyományőrzés jegyében.
– Milyen a kapcsolat a szülőkkel?
– Segítenek a maguk módján, erejükhöz mérten.
– Az óvónő vágya?
– Hogy megérjem ennek a Zathureczky-kúriának a renoválását. Nem az önkormányzattól függ, hiszen az épületet műemléknek nyilvánították. Többször megnézték az illetékesek, felmérték a tennivalókat, intézkedés még nem történt. Hej, pedig nagyon, de nagyon időszerű lenne már.

*

– Az I–IV. osztályos iskolába hat tanuló jár – mondja Kaján Imola tanítónő –, egy az első osztályba, négy a másodikba és egy a negyedikbe, ő egyébként a egyetlen fiunk. A testnevelés? Heti két órában magam tartom. Télen az osztályba szorulva sok-sok talajtornát végeztünk. Nem tehettünk mást, hiszen mind­össze egy tornapad és egy szivacsszőnyeg a felszereltségünk. Hiányoljuk a bordásfalat, a bakot, s külön termet, melyet előléptettünk volna tornateremmé. Megtar­tottunk és megtartunk minden tornaórát, hiszen a gyerekek nagyon igénylik, szeretnek mozogni. Nagy dolgokat nem végezhetünk, hiszen kevés a gyerek, a bemelegítés után fogójátékokat, váltóversenyeket tartunk. Labdajátékokra e pillanatban gondolni sem merhetünk, miként a diákversenyekre sem. A kis létszám, a korkülönbség nem teszi lehetővé, így aztán marad a torna és az atlétika... Hogy mi a tervünk? Azt hiszem, inkább vágyainkról beszélhetünk. Röviden: szeretnők, ha felújítanák már a műemlék épületet, hiszen annyi szoba áll most üresen, hátha az egyikből kialakítanának egy tornatermet, s azt el is látnák a legszükségesebb sportszerekkel... Ebben a pillanatban, az adott feltételek mellett, ha akarnók, sem tudnók megváltani szerény sportéletünket... Tudjuk, itt született Kicsid Gábor, a világhírű kézilabdázó, öccse, Ger­gely az országos bajnok magasugró, szülőházuk innen egy parittyahajításnyira. Pél­dájuk követendő, és nem csak Imecsfalván.
Útban Kézdivásárhely felé megálltam egy szusszanásnyi időre azzal a céllal, hogy megörökítsem az utókornak Gabi és Gergő szülőházát. Csendbe burkolózva áll az udvar, a ház, mely ha beszélni tudna, csodás történeteket mesélne a három Kicsid gyerek – Béla, Gábor és Gergely – csínytevéseiről, sportszeretetéről... Csend vigyáz a házra... Talán egyszer falára kerül egy tábla: Itt született a világ egyik legjobb kézilabdázója... Talán egyszer, ha majd megtanuljuk értékelni s tisztelni nagyjainkat.