Egy veréb olyan szeretett volna lenni, mint a páva. Mennyire irigyelte a hatalmas madár büszke járását, magasan tartott fejét, széttárt farktollainak óriáskerekét!
,,Ilyen szeretnék lenni én is — határozta el magában. – Akkor majd biztosan csodálni fog mindenki!" Kinyújtotta a nyakát, jól teleszívta a tüdejét, hogy soványka mellkasa felduzzadt, farktollait széttárta, és megpróbált olyan előkelően lépdelni, ahogyan a pávától látta. Így tipegett föl-alá, és fölöttébb büszkének érezte magát. Egy ideig így páváskodott, de nemsokára a szokatlan tartás nehezére esett. Fájt a nyaka, sajgott a lába, a legnagyobb baja meg az volt, hogy a többi madár, a felfuvalkodott feketerigó, az örökké tollászkodó kanári, de még az oktondi kacsa is mind kinevette a veréb-pávát. A veréb hamarosan megelégelte a dolgot. ,,Nem tetszik nekem a páváskodás, torkig vagyok az egésszel. Mostantól megint veréb módjára fogok viselkedni." De amikor megpróbált újra veréb módjára járni, nem sikerült neki. Ahelyett, hogy lépkedett volna, mint azelőtt, egyszerre szökdécselni kezdett, és többé másként nem tudott mozdulni! Így tanultak meg a verebek ugrálni.
