A sorozat az eddigi kudarcos históriák, azok csőd- és romhalmazán áttörve magát egy vigasztalóbb történettel folytatódik. A hazai privatizáció örvényeiben elpusztult cégek után végre egy olyanra bukkantam, mely a lehetséges túlélésre lehet példa. Érdemes megfigyelni, hogy a kézdivásárhelyi Poliprod Rt. minek köszönheti megmaradását, mi több, bővítésre törekszik, és amit kevesen mondhatnak el magukról, újabban munkaerő-felvételt hirdetett meg.
A mai kilátások boncolgatása előtt nyúljunk vissza a gyökerekhez. A valamikori helyiipari vállalat munkáját folytató cég kezdeteinek taglalása ugyanis mélyebben bevilágít a "varga-" vagy "deszkavárosnak" becézett település céhes előzményekre épülő ipari múltjába is. Kalauzunk e több évtizedet átfogó túrán a várostörténet jó fél évszázadának fordulatos pályát megfutott szereplője, akinek élete önmagában is érdekfeszítő. Bokor Zoltán 67 éves gépipari technikus, volt igazgató és polgármester napjainkban Kézdiszentkeresztre visszahúzódva tölti nyugdíjas éveit. Ma is tevékeny, községi tanácstag, korábban azonban kimondottan az események sűrűjében élt.
Dél-székelyföldi munkássors
– Esztelneken születtem, ötéves korom óta élek Kézdivásárhelyen, ahol az általános iskolát is elvégeztem. Árván maradtam, édesapámat a szovjet hadsereg Görgényüvegcsűrön meglőtte, édesanyám egy ideig egyedül kínlódott két gyerekkel. Ahogy felnőttünk, mostohaapám nem támogatott a továbbtanulásban, emiatt szakmát tanultam, 1957-ben iratkoztam a brassói fémipari szakiskolába. Nem bántam meg, más tárgyakból is kiváló tanáraim voltak, mint magyarból például dr. Szikszay Jenő. Igen, magyarul végeztem el, a Steagul Roşu (Vörös Csillag) gépkocsigyár melletti szakiskolában akkor évfolyamunkon legalább négy magyar osztály volt a sok román közt: autóbádogos, öntő, kovács, fémforgácsoló. Kint volt a Csigahegy háta mögött, a cementgyár és a Rakodó negyed között. A színvonal magas volt, a műszaki rajzot olyan alaposan megtanították, hogy én később abból éltem. 1960-ban végeztem, és visszakerülve Kézdivásárhelyre 16 évesen munkába álltam a Poliprod elődjének számító helyiipari vállalatban.
– Mind székelyek voltak osztálytársai?
– Kilencven százalékban székelyföldiek voltunk, a többiek hétfalusi csángók, de segesvári és aradi gyerek is volt köztünk. Győrffy mérnök volt az osztályfőnökünk, néhai Szakáll Károly tanította a fizikát, a magyart meg Izsák. Megünnepeltük a huszonötödik évfordulót. Nos, fémforgácsolóként esztergapadon kezdtem alig 16 évesen. Régi, nagyon jó szakik közt, akiktől lehetett tanulni emberi viselkedést és szakmát is. 1964-re sikerült elérnem az ötös kategóriát, ahogy akkor nevezték a nyolc osztatú besorolás egy-egy fokát. Sportoltam is egy nálunk kevésbé ismert ágazatban, a röplabdában, s olyan jól, hogy a brassói traktorgyár A ligás csapata meghívott, és kilenc évig traktorgyári alkalmazott voltam, s Brassóban sikerült pótolnom az egyéb hiányokat is, elvégeztem a középiskolát és a technikumot. Könnyű volt odaköltöznöm, nem volt még családom. Tartott mindez 1969-ig, mikor észrevettem, az iparosítás kezd Kézdivásárhelyen is erőt venni.
Valami nagyipart
Kézdivásárhelyen, a kisiparosok és szövetkezeteik korábbi városában már a helyi ipar létrejötte előrelépést jelentett.
– A helyi ipari vállalat Gábor Áron nevét viselte. 1950-ben néhány nagyon jó szakember alakította meg a vállalat fémes részlegét, mégpedig egy korábbi disznóhizlalda átépítése árán. Annak akkor még volt egy faipari részlege is, amely koporsókat is előállított. A későbbi nagyipari gyárak szakemberei különben mind innen, valamint az ún. Sportind gárdájából nőttek ki, mely sportszereket gyártott, és szintén rendelkezett mind fa-, mind fémmegmunkáló részleggel...
Nos, én a traktorgyárban olyan helyt dolgoztam, ahol sokat lehetett tanulni. A főgépészetnek volt egy ún. prototípus műhelye, ahol a külföldi csúcstechnológiát "boncoltuk" szét... Mikor 1969-ben hazakerültem, tárgyaltuk itthon, hogy a kézdi helyiiparból jó lenne valami nagyobb ipart csinálni. Elindult a nexusépítés, nekem megvoltak a kapcsolataim. Egy adott pillanatban már lett volna, mit csinálni, de nem volt, hol. A részleg lenn feküdt a Kantában a Torja pataka partján, a Nagy Mózes Gimnázium háta mögött, olyan szűk helyen, hogy terjeszkedni nem lehetett. Néhai Majorán Vencel helyiipari igazgató – jó katonás hangja volt –, emlékszem, ahogy mondta: Zolti, itt valamit tenni kell! – Venci bácsi, biztos igen, mert nem férünk ide be! Akkor ő kijárta, hogy állami beruházásként építhessünk egy csarnokot az új ipari negyed sarkában, ahol ma is található a cég. Felépült, és 1972. június első szombatján ünnepélyesen felavattuk. Nem felejtem, mert később mindig évfordulóként ülte meg a munkakollektíva. Még Gábor Áron nevét viselte, helyiipari vállalat volt, minden kisebb műhely is odatartozott, az irodák pedig bent a városban, ahol most a mozi van.
– Miket gyártottak?
– Sportfelszereléseket, de volt főzőkályha-gyártó részlegünk, és traktorfülkéket is előállítottunk. Akkoriban sok traktort takarékosság miatt fülke nélkül vásároltak például az útosztályok, s mi ún. ovális fülkét szereltünk utólag rájuk, mert így sokkal olcsóbban jöttek ki. Hogy aztán a térdünkön kalapáltuk ki, az mellékes, de levédett termék volt, és sokáig csináltuk. A főzőkályha miatt sem szégyenkezhetünk, rendes lerrel, érctetővel láttuk el, a fal felől csempével kirakott védőlapot szereltünk, a platni és a cső körben krómozva csillogott. A kályha gyönyörű volt, az biztos. Hányan voltunk? A gimnázium háta mögötti kis telepen nem értük el a százat, de ahogy kiköltöztünk mai helyünkre, már nagyiparban kezdtünk gondolkodni. Megtárgyaltuk a brassói traktorgyárral, mely termékek technológiáját vehetjük át, s az együttműködés 1971-től egészen az 1999-es privatizációig tartott.
Az óriásvállalat szárnyai alatt
– A Poliprod nem volt vállalat, hanem első fokozatú gyáregység, nem igazgató vezette. 1974-ben egy kormányhatározattal a helyiipart eltüntették, és egységeit iparágtól függően nagyobb vállalatokhoz csatolták. Minket nagy gyorsan a csavargyárhoz akartak csapni, persze, mi ezzel nem érettünk egyet. Lőrincz József igazgató korrekt ember volt, de nem tetszett, hogy más a profiljuk. Akkor már kétszázan is lehettünk. Odacsatoltak, de a dolog nem ment, valahogy olyan volt, mintha egy kórusban egy tag nem azt a hangot énekli, amit a karmester elvár. Ezen aztán a traktorgyár vezetősége segítségével változtattunk. Ők irántunk nagy rokonszenvvel viseltettek, becsülték a székely szavahihetőséget. És valóban, ha azt mondták, holnapra valamit meg kell csinálni, én a fiúkat megkértem, bennmaradtak, és reggelre az megvolt. Sechel Vasile vezérigazgatóval jó viszonyban voltam. Amikor a gépiparnak Bukaresten kívüli, ún. departamenteket, iparközpontokat hoztak létre, akkor Brassóban ő lett annak a vezetője, szólt az érdekünkben. Tudtuk, ha a csavargyár mellett maradunk, nem számíthatunk korszerűsítésre. Így egységvezetőként megbeszéltem, hogy áthelyezzenek a brassói Mechanikai Vállalathoz, mely szintén a helyiiparhoz tartozott korábban. Megerősödtünk, alárendeltségünkbe került egy bodzafordulói fémfeldolgozó egység – a későbbi traktorfülkegyár – és a baróti, ún. gumigyár is. A vállalaton keresztül bedolgoztunk a traktorgyárnak, és mi gyártottuk például az összes típusokra a magasnyomású gázolajvezetékeket, melyek a szivattyút a porlasztóval kötötték össze, mégpedig magas precizitású import német vagy cseh csövekkel. Sok préselt alkatrészt is ránk bíztak. Az egész felszerelést, sok gépet teherautón szállítottunk Brassóból haza, többek közt egy 250 tonna erejű nagy prést...
1992-ben a Poliprod elnyerte önállóságát, részvénytársasággá alakult, első igazgatója is Bokor Zoltán lett. De addig még sok minden történt.
A forró december
Bokor Zoltán ipari karrierje ugyanis 1984-ben jó pár évre megszakadt, maga nem mondja, de a kor előléptetési úzusának ismeretében nyugodtan állíthatjuk, az ún. rotációs kurzus áldozatául esett. Élettörténetének bemutatását mindamellett kár megszakítanunk, bár érintőlegesen kitérünk hát eme évekre is, ugyanis új munkakörében várostörténeti jelentőségű események tanúja.
– 1984 májusában jött egy felső utasítás, hogy menjek a városi néptanácshoz alelnöknek. Kiemeltek, azt mondták, jó szervező vagyok. De én az ipart szerettem, abba éltem bele magam, mint családtagjaimhoz viszonyultam a dolgozókhoz. Persze sokan jegyezték meg: mekkorát lépett ez a Bokor! Számomra nem volt kellemes élmény, mert olyan munkahelyet kellett otthagynom, melybe valósággal szerelmes voltam. Meddig tartott? Amíg a puliszka fel nem robbant Bukarestben, illetve még egy kis ideig. De én annyira nem akartam elmenni, hogy azt határozottan ki is jelentettem. Akkor Richter Éva megyei ipari titkár – akit korábban, amíg a keményítőgyárat vezette, sokszor segítettem ki szakemberekkel, és jó viszonyban voltunk – azt mondta nekem bizalmasan: "Zolti, ne gyerekeskedjen, mert egy hoppra eltelepítik Buzăuba, ha ellenkezik!"
Most pedig pár szót arról, amit nem lehetett kihagyni: az alpolgármesterségről, forradalomról és ami utána következett. Kézdivásárhely kiemelten érdekes események helyszíne volt:
– A forradalomig ún. alelnök voltam, Becsek volt az elnök. Mi ketten meg tudtunk egyezni. Ő tudta, hogy én nem szeretetből jövök, nem veszem kitüntetésnek az előléptetést, s hogy a politika nekem nem kenyerem, ezért ő a város adminisztrálását bízta rám. Hogy rendeztem, azt a városiak elmondhatják.
– 1989 decemberében ott rendkívüli dolgok történtek...
– Vele igen. Nekem még az irodámat sem dúlták fel, pedig a földszinten volt. Az ablakot persze betörték. Aznap délután hazatértem, nézzem meg, a családom, mit csinál, és semmi gond nem volt, hál’ Istennek, szóval, akkor beállított hozzám egy küldöttség néhai Nagy József plébánossal, néhai Szőcs József csavargyári főkönyvelővel és másokkal, hogy "szóba kellene állni az emberekkel, mert rád hallgat a város". A rendőrség volt épülete elé hívtak, amit azelőtt kirámoltak.
– Ott két intézményt is kifüstöltek.
– Az már megtörtént. Én bementem az emberek közé, egy tűzoltókocsi ablaka be volt verve, oda felültem, és hangosbemondón megkértem az embereket...
– Hányan voltak?
– Vagy öt-hatszázan. És nem mindenki csak felbőszülve, hanem egyesek fel is "töltve". Mit mondtam? Rég volt, nem emlékszem minden szavamra. De röviden azt: "Drága kézdivásárhelyiek, most már nincs, amiért tovább törjünk-zúzzunk, fogjunk össze, és próbáljunk valamit tenni magunkért és a városért." Hát annyi lett, hogy semmi zakatolás ott tovább nem történt, a rendőrséget lassan otthagyták, és napirendre került, hogy a várossal mi legyen.
– Mit gondolt akkor? Hitte-e, hogy vége a régi világnak?
– Én akkor azt hittem, hogy valami nagyon szép korba léptünk át. Meg voltam győződve, hogy vége. Akkor! Látva azt a lelkesedést az emberekben. Mert nem mindenki kívánt rombolni. Lehetett érezni a felszabadultságot, hogy változott valami! Én is ugyanezt éreztem. De még e rendőrségi intermezzo előtt kint jártam a poliprodos társaimnál, lássam, mi történik. Hát bizony azokat a mestereket, akik nem voltak némelyek ínyére, már "tessékelték" a kapun kifelé, megkezdődött a "szelektálás"...
(folytatjuk)
