Öklüket rázó sofőrök, dudálás, komor, siető gyalogosok, ez az általános kép mifelénk reggelente, különösen a nagyvárosokban.
Délután, munkából hazamenet megismétlődik a jelenet, ha lehet, még nagyobb türelmetlenséggel, villámként becsapódó dühvel, hiszen most otthon vár a sok elvégzendő feladat. Talán nem is csoda, hogy már az ajtó is hangosabban csattan, az ebéd szótlan, vagy éppen hangos szóváltástól tarkított. A kisgyerek érzi a feszültséget, nem tudja az okát, ezért nyafog, a kamasz hamar magába tömi az ételt, és gyorsan "elhúz" valamilyen ürüggyel, mielőtt ő is "terítékre" kerülne.
Este aztán a televízió előtt ülve mindenki borzongva nézi, hogy hányan sebesültek meg autóbalesetben, megkéselték a régi barátot, megverték az élettársat, és ismét öngyilkos lett egy tizenéves gyerek...
Csakugyan nem lehet másként, mint haraggal kelni és feküdni, s közben beleveszni létünk óceánjába, mielőtt még feltűnne a part?
Nagyapám jut eszembe. Amikor látta rajtam, hogy mérges vagyok valamiért, hamiskásan mosolyogva megszólalt: Mondd, nagyon mérges vagy, amikor haragszol? Ilyenkor mindig elnevettem magam, és innentől már sokkal könnyebben ment minden.
Mindenki ismeri a közmondást, miszerint a harag rossz tanácsadó, mégis valahol elvész az üzenete. Miért? Mert könnyebb haraggal reagálni bármilyen helyzetre, mint elgondolkodni, mi is váltotta ki ezt a dühöt: netalán a kiszolgáltatottsági érzés, vagy az, hogy nem figyelnek kellően ránk, esetleg éppen fáradtak vagyunk...
Milyen jó lenne pedig a dolgok mögé tekinteni legalább néha, mert egy felismerés már más irányba terelné a dühöt, egy jó beszélgetés feloldaná a bennünk rekedt feszültséget, ami megakadályoz abban, hogy elfogadhatóan érezzük magunkat. Mindenki beszél lépten-nyomon, amióta a mobiltelefon elérhető lett mindenki számára, de ez sokszor nem párbeszéd, csak beszéd.
Jó lenne a szónak eljutnia lélektől lélekig...