A visegrádi államok – Csehország, Lengyelország, Magyarország és Szlovákia – védelmi miniszterei május 12-én Lőcsén megegyeztek egy közös harccsoport létrehozásában 2016 első feléig. A döntés különös jelentőségű, hiszen az eddigitől eltérő módon katonai és biztonságpolitikai arculatot ad a laza regionális szövetségnek.
A visegrádi együttműködést 1991. február 15-én hozták létre a kommunizmus maradványainak felszámolására, a függetlenség, a demokrácia és a piacgazdaság megszilárdításának, valamint a sikeres európai integráció elősegítésére, illetve a közép-európai államok történelmi tapasztalatokban gyökerező, egymással szembeni ellenérzéseinek feloldására. A mumus Moszkva, az összefogás célja pedig az volt, hogy a közép-európai országok végre beléphessenek az ígéret földjére, Európába. A Szovjetunió felbomlásának és a liberális kapitalizmus győzelmének egységbe kovácsoló eufóriája két évig tartott, és az EU-integráció előszobájának felfogható Közép-európai Szabadkereskedelmi Egyezmény 1992-es létrehozásában csúcsosodott ki. Csehszlovákia szétválásával, a magyar–szlovák elhidegüléssel és az uniós integráció lelassulásával a visegrádi csoport lendülete is fokozatosan alábbhagyott, és találkozóik egyre ritkábbá váltak. A dackorszak csak 1998-ban ért véget, amikor fiatal, tettre kész vezetők kerültek hatalomra a visegrádi országokban. Ez volt az az időszak, amikor Szlovákia kivételével a többiek csatlakoztak a NATO-hoz, és az EU is elérhető közelségbe került.
A V4-ek eredeti céljai 2004-re valósultak meg: ekkorra minden érintett csatlakozott a NATO-hoz, illetve az Európai Unióhoz, mindenütt megtörtént a demokratikus átmenet, és végbement a piacgazdaság megszilárdítása. Nem csoda hát, hogy az új évezred első évtizedét Varsótól Budapestig az identitáskeresés jellemezte. S bár a V4-ek találkozói nem nélkülözték a kohézió megerősítését, a közös uniós érdekképviseletet és a regionális programokat szorgalmazó szólamokat, érdemi lépések ez irányban nem történtek.
Az idén húszéves együttműködés túl van a dackorszakon, valamint a ,,kamaszos" idealizmuson, és érdekeire összpontosítva talán végre nagykorúvá válhat. Ehhez azonban nem ártana egy erőteljes intézményi háttér kiépítése, hiszen a struktúrát szinte teljesen nélkülöző szövetség egyetlen komolyabb szervezete a 2000-ben létrehozott Nemzetközi Visegrádi Alap, amely tudományos-kulturális jellegéből fakadóan nem éppen a reálpolitika igényeit hivatott kiszolgálni. Annál alkalmasabb lehet erre a harccsoporttal kapcsolatos megegyezés. A visegrádi együttműködés története rámutatott, hogy a V4-ek csak akkor fogják átlépni saját árnyékukat, ha nemzeti érdekeiket újradefiniálva képesekké válnak a valódi együttműködésre.
A lőcsei találkozón nemcsak egy közös harccsoport létrehozásáról volt szó, hanem arról is, hogy a V4-ek rendszeresen gyakorlatoznának a NATO égisze alatt. Az első ilyen tréninget 2013-ban tartanák Lengyelországban.
George Friedman, a Stratfor amerikai elemzőcég alapítója szerint nem is annyira a harccsoporton a hangsúly, mint inkább az országok stratégiai döntésén, amellyel létrehoztak egy alszövetséget, és ,,elkezdtek felelősséget vállalni saját nemzetbiztonságukért". A szakértő olyan geopolitikai szükségszerűségnek tartja a visegrádi csoport arculatának védelmi jellegű bővítését, amelytől korábban minden résztvevő ódzkodott.
A visegrádi csoport új arculata iránti igény geopolitikai hátterében Oroszország ,,feltámadása" áll. Moszkva energiapolitikája segítségével egyre öntudatosabban igyekszik befolyást szerezni az egykor a keleti tömbhöz tartozó térségben, s a 2008-as grúziai beavatkozás megmutatta, hogy nem fél fegyverrel érvényesíteni érdekeit, ha a ,,puha" módszerekkel semmire sem megy.
Az, hogy Közép-Európát mennyire rémítette meg a 2008-as invázió, sem a NATO, sem az EU vezető hatalmait nem érdekelte igazán. Ilyenkor jönnek jól a régi regionális kezdeményezések, amelyeket le lehet porolni, s új életet lehet lehelni beléjük. Ide tartozik a visegrádi együttműködés is, amelynek célkitűzései többnyire megvalósultak ugyan, de aggodalmai húsz év után is többé-kevésbé ugyanazok. A Moszkvától való félelem egyébként nem csak a közép-európai térséget jellemzi, de az északit is. A rettegés pedig hatékony motorja az összefogásnak, így nem csoda, hogy a másik, EU-n belül működő harccsoport éppen a skandináviai–balti régióban található.
A V4-ek új kezdeményezésének élére Lengyelország állt. Varsó sosem rejtette véka alá Moszkvával szembeni ellenérzését. Lengyelországot nem csak határozott fellépése, de történelmi, illetve jelenlegi külpolitikai kapcsolatai is ideális vezetővé teszik. A lengyelek mind a Baltikumhoz, mind a Kárpát-medencéhez ezer szállal kötődnek, gondoljunk csak a lengyel–litván unióra, vagy Báthory István uralkodására lengyel királyként. Lengyelország emellett az Egyesült Államok legelkötelezettebb közép-európai szövetségese, egyben a térség legnépesebb, legdinamikusabban fejlődő országa.
Varsónak egyéb oka is van arra, hogy a létrehozandó harccsoport élére álljon: az orosz–német közeledés, amely történelmi reflexeket vált ki belőle. Minderre az is rátesz egy lapáttal, hogy Berlin egyes értékelések szerint eltávolodott az EU-tól és a NATO-tól. Németország tőle szokatlan módon a líbiai katonai beavatkozás kérdésében szembeszállt Franciaországgal, holott korábban kínosan ügyelt arra, hogy az Európát egykor romba döntő francia–német ellentétnek írmagja se maradjon.
A 2011 második felében esedékes lengyel EU-elnökség egyik fő célkitűzése az európai katonai együttműködés erősítése. Egy biztos: Moszkva nem fogja jó szemmel nézni Varsó további szárnypróbálgatásait.
