E nap reggelén Erdély minden ura: grófok, grófnők, bárók, bárónők minden rangú nemességek Gyulafehérvár felé kaluppoltak, de tódultak a szegények is: székelyek, szászok, románok, de még a cigányok is szekereikkel, lovaikkal, hogy személyesen is megláthassák a nagy hatalmú Felségesasszonyt.

Megszólaltak a harsonák, peregtek a dobok, fogadtatására sietett a püspökből, papból, generálisokból, hajdúkból álló Erdélyi Tanács. Alázatosan kisegítették cifra legényei hintójából a királynőt, legyezőkkel hűsítették fátylas orcáját, finom kölniket tartottak az orra elé, kezét csókolgatták, abroncsozott rokolyáját fogták, hogy por ne érje, hajlongtak előtte. Földre ereszkedtek a szegények, hajlongtak az előkelőségek, a Tanács megcsókolta a Habsburgok zászlóját, melyet két büszke katona tartott eléjük. S hát nyomban a szegények közt ordítani kezd valaki:

— Kihordd magad Erdélyből … Mária Terézia!

— Hé, püspök, ne csókoljátok meg a Habsburgok zászlaját, köpjetek reá! Szép vagy, hatalmas vagy, Mária Terézia, de szépségedtől vérzenek a fák levelei, ,,étősgabonát" terem a föld!

Megáll, nézkelődik a királynő, villámló szeméből harag és bosszú sugárzik. Legényei parancsteljesítésre, kézmozdulatára vártak. Lé­legzetüket visszafojtva álltak a szegények, mintha mindenki kővé dermedt volna, csak a parancsteljesítő katonák nehéz léptei hallatszottak.

— Sértetlenül hozzátok elém... — parancsolta halkan a királynő. Vitték a szerencsétlent, nézi a királynő, mint a cica az egeret, halkan, suttogva kérdezte:

— Ki vagy? Honnan jöttél? És ellenem merészelsz zúgolódni?

Egy szegény ifjút vittek a királynő színe elé, felsírtak a székelyasszonyságok, még alig tizenhét éveske lehetett a boldogtalan!...

— Bátor Barabás a nevem, királynő. Székely vagyok, Há­romszék vármegyéből jöttem. Ellened merészelek zúgolódni, mert nem kell járom a nyakunkra, sem hám. Koronád fényétől, szépségedtől, ,,étősgabonát"terem Erdély termékeny földje szegény fiai számára! — mondta bátran az ifjú, egyenest a királynő szemébe nézett. Zavarosodott, vörösödött a királynő szép orcája, két szeme úgy fénylett, mint éjszaka a szentjánosbogár.

— Térdre, átkozott!... — ordította a királynő, elvette egyik katonája kezéből a dárdát, meghajtotta a szerencsétlen ifjú fejét, és supp! Földre esett Bátor Barabás feje! Rémségesen fölsikoltottak az asszonyi lelkek, csúnyán hörgött-vergődött Barabás teste, egyszer csak talpra állt, menni kezdett, de alig tett néhány lépést, összeesett, elcsöndesült.

Keservesen sírtak — orgonáltak a székelyek, románok, szászok, cigányok, földön csúszva a királynő elé másztak, csizmáját, abroncsozott rokolyáját csókolgatták:

— Kegyelmezz királynőnk-császárnőnk!

— Rabszolgáid leszünk, hatalmas Felséges úrnőnk!

Elégedetten nézett reájok a királynő, tekintetét a hintójaik mellett álldogáló nemességekre és a majdnem kőbálvánnyá vált Tanácsra szögezte, nagyot ordított:

— És ti?!

Földig hajlongani kezdtek a nemességek, az Erdélyi Tanács is, együtt zöngték a szegényekkel a Járom és a Hám imáját:

— Kegyelmezz, királynőnk-császárnőnk!

— Rabszolgáid leszünk, hatalmas Felségesúrnőnk!

— Tiéd: Erdély, Magyarország, Ausztria, Hercegovina!...

Mosolyogva ,,igent" bólintott a királynő. De mintha könnyeztek volna a Tanács vénjei, szomorúan elgondolkozva vezették a vár bejárata felé a királynőt. Így mutatkozott be Mária Teré­zia az első látogatásakor, mely vérrel festve maradt a szegények emlékezetében örökre.

Máthé László