A brassói traktorgyár beszállítójaként a diktatúra utolsó évtizedére valóságos gyárrá fejlődött a kézdivásárhelyi helyiipari előzményekből kinőtt Poliprod. Folytatva az elkezdett történetet, a kilencvenes évekbeli fejleményeket és a magánosítást Bokor Zoltán volt igazgató életpályájának állomásait követve ismertetjük. Ott maradtunk, hogy az 1989-es fordulat forró perceiben Bokor Zoltán, noha másfelé húzta a szíve, elvállalta, hogy átmenetileg a város polgármestere marad.
Fegyveres önvédelem
– Két évig viselte kinevezett vezetőként a tisztséget. Mit sikerült elérnie?
– Bizonyára emlékszik, Iliescu "bátyánk" azt ígérte ’90 januárjában, hogy márciusban választásokat tartanak. Akik akkor az RMDSZ részéről felkértek engem – jelzem, az elsők közt léptem be én is –, mégpedig Szőcs Csaba, utódom a polgármesterségben, dr. Boga, dr. Szabó Zoltán és mások, a kézdivásárhelyi választmány vezetői, hogy legyek ideiglenes városvezető, ők is úgy gondolták, a megbízatás pár hónapra szól. Arra hivatkoztak, felmérték, hogy engem akarnak az emberek. Én már akkor a gyárba vágytam vissza. Nos, három hónap helyett két év lett belőle, míg a választásokat valóban kiírták.
– Nagyobb terveknek nem kedveztek az idők...
– Költségvetés nem volt, a pénzek eltűntek, éltünk, amiből tudtunk. Habár lett volna, mit tenni, nagyobb városfejlesztési tervek nem készültek. Arra kellett vigyázni, hogy a város nyugalmát, egyensúlyát őrizzük meg. És ez sikerült. Állandó kapcsolatban az emberekkel a rendőrséget újból létrehoztuk. A korábbiakat, akik nem odavalók voltak, ki kellett utasítani, és helyettük újakat kértünk.
– Magyarokat sikerült-e behozni?
– Utóbb igen. Meglátogatott néhai Ardeleanu megyei rendőrparancsnok, hogy megbeszéljük a problémákat. Mondtam, szeretnék egy magyar parancsnokot a városba, a rendőrség felállítását, mert semmi nincs.
– Nem létezett egyáltalán?
– Mi a forradalom napjait úgy éltük meg, hogy bárki ránk törhetett volna, nekünk semmi védelmünk nem volt. A berecki laktanyának volt egy velünk nem rokonszenvező parancsnoka, az embereivel vagy kétszer bejött, de úgy mozogtak, mintha le akarnának tartóztatni. Első napokban a művelődési ház előcsarnokában működött egy ideiglenes vezérkar Incze Laci bácsival – Isten nyugtassa! –, onnan szerveztük, amit lehetett. A bereckiek géppuskásan és minden felszereléssel ott "nagyoskodtak" előttünk. Védtelenek voltunk.
Filmbe illő jelenetek
– Saját polgárőrséget nem hoztak létre?
– Annyira jutottunk, hogy lett. Volt egy ügyes karatecsoportunk, az felajánlotta, hogy segít. Hallottuk, a bíróságot fel akarják gyújtani, odaveszhetnek a telekkönyvek. Nos, a csoport vállalta, hogy elejét veszi. Ezzel kezdődött. Igen ám, de rájöttünk, akármilyen bátrak és jóakaratúak ezek a fiúk, ez nem elegendő. Tudvalevő, egy rakás pisztoly is eltűnt a rendőrség kifosztott épületéből, s elgondoltuk, ha ezek olyan emberek kezébe kerültek, bármikor tragédia származhat belőle. Úgy döntöttünk, a volt munkásgárda fegyvereit vesszük igénybe. Igen ám, de nagyon jó ismerősöm, igazgató, nem akarta kiadni, mondván, "ne forrófejűsködjünk". Hát én nem akartam forradalmat csinálni, de a település védelméről valahogyan gondoskodni kellett! Ez még a decemberi napokban történt. A kivezető utakhoz akkor kerültek a puskás csoportok, hogy a terroristákat és a rosszindulatú embereket távol tartsák. Őket aztán kocsival többször lejártam, vittük nekik a meleg teát.
– Sok jó szándékú ember jelentkezett önként?
– Ó, hát az nem igaz! Filmbe illő jelenetek voltak! No de Ardeleanura visszatérve, ő jó szándékúnak bizonyult, el kell mondanom, abszolút nem akart semmi egyébre rábírni. Látta, mit akarok, és hogy nem rosszban tapicskálok. Kérdezte, kit kívánok parancsnoknak. Egy N. nevezetűt akartak ideküldeni a megye másik sarkából, én megtudtam azonban, hogy iszákos. Küldje inkább Lévay Attilát, mondtam, aki akkor városi parancsnok volt, és ismertem, mert a felesége idevalósi. És Ardeleanu ideküldte, ő aztán a rendőrséget rendbe szedte. Amíg a gyárba vissza nem tértem, nem is történt semmi kivetnivaló.
Igazgatói vizsga, lazuló állami szerkezet
A választásokat követően Bokor Zoltán visszatért az akkor 250 alkalmazottat számláló Poliprodba, ahova, úgy tudja, nosztalgiából hívták vissza némely munkatársai, ugyanis "a gazdasági válság már kezdett megmutatkozni", a nexusok pedig sokat számítottak.
– A visszatérés nem ment olyan könnyen, előbb Bukarestben kellett versenyvizsgáznom a gépipari minisztériumban. Nem lévén főiskolai, csak gépésztechnikusi végzettségem, miniszteri engedéllyel tölthettem be az állást. Románul? Persze, jól tudok, és eligazodtam az adminisztráció berkeiben is. Visszatértem, és kezdtük a gyárat tovább építgetni. Annyira jól beindult az összedolgozás a traktorgyárral, hogy adott pillanatban már négyszázfajta alkatrészt gyártottunk nekik.
– A későbbi traktorgyári teljes csődnek semmi jele nem volt?
– Akkor még nem. A gyár gondjai 1993–94-ben kezdődtek. Már 1991-ben emlegették, hogy átszervezésnek vetik alá az ipari vállalatokat. A magánosítás azzal vette kezdetét, hogy havonta felhívtak Bukarestbe, a Griviţa üzem melletti irodaházba, ahol az ipar gazdasági kérdéseit beszéltük meg a miniszterekkel, igazgatókkal. Akik exportra termeltünk, nem tudtuk a pénzeket beszedni. Emlegették már, hogy a gyárakat át kell szervezni. Majd az átszervezés után beköpték, hogy következik a magánosítás. Ez alól, persze, mi sem bújhattunk ki. Amikor pedig már lépni kellett, elképzelésünk az volt, hogy a MEBO-módszerhez folyamodunk, az alkalmazotti kollektíva vegye meg a gyárat. Úgy 1994 körül lehetett.
– A piac felvette termelésüket, de a bevételek elapadtak?
– A termelés folyt, a kifizetések viszont akadoztak, a körbetartozás fojtogatott. Adott pillanatban a traktorgyártól nem tudtuk behajtani a tartozást másként, úgyhogy kész traktorokat hoztam el, amelyeket aztán eladtunk a Poliprod udvaráról a gazdáknak, akiknek kellett. Ez is egy módja volt a talpon maradásnak, a működés fenntartásának.
Sajátból saját
Az angol szavak kezdőbetűiből képzett szóval jelzett privatizációs technika, a MEBO-módszer gondolata nem volt idegen a kézdivásárhelyi új gyárnegyed vállalatainak alkalmazottjai számára. Sok pszichés tényező, a valamikori kisvárosi patriarchális hagyományok tovább élése is kedvezett a gondolatnak, hogy ami a mienk, mert itt van, azt vegyük is meg, de azt segítette volna elő a két-három évtizede alakult ipari munkaközösségek viszonylagos kiforrottsága, a korban még uralkodó kollektivista személet. A platformon dolgozó szakirányítói csoportok tájékozottsága a kilátások felől persze alaposabb volt a közemberénél, de köztük is akadtak, akik a tőkés funkcióváltás kockázatát vállalták volna. Nem véletlen, hogy a lehetőséggel a gyárnegyed több vállalatában éltek is, s a konfekcióiparban és a keményítőgyárban, de részlegesen másutt is sikeresen alkalmazták a magánosítás e módszerét. Érdemes – szigorúan összevetve a különféle cégek gazdasági helyzetét és tapasztalatát –megvizsgálni, miért bizonyult járhatónak eme út némelyek, miért hozott kudarcot mások esetében. A Poliprodban nem haraptak rá:
– A MEBO-rendszerű privatizálás szerintem sikerült volna nekünk, de önrész is kellett volna hozzá. Ezért közgyűlésen megbeszéltük az emberekkel, bankkölcsönt veszünk fel, annak részleteit bizonyos ideig húzzák tőlünk, de vegyük meg a gyárat. Megérdemelte volna az üzem, meg a hagyományai! Meg az a sok jó szakember, akivel akkor rendelkeztünk. Megoldható lett volna szerintem. De a gazdasági válság már megijesztette az embereket, és nem vállalták fel a bankkölcsönt, vissza kellett hát táncolnunk.
Potom áron
A fordulatot végül az 1998-as év hozta el a gyár életében, amikor is az magánkezekbe került. A traktorgyártás az utolsókat rúgta.
– Addig hogyan próbáltak meg talpon maradni?
– Többeknek dolgoztunk, a sepsiszentgyörgyi Carpaţi Universalnak például, mely aztán a vevők egyike lett. Akkor ismerték meg a gyár adottságait, szerszámraklapokat készítettünk nekik a matricák alá. Akkor jött meg az étvágyuk. De mi erről nem tudtunk. Nálunk jelentkezett viszont egy francia gyáros, mert 1998 elején meghirdette az Állami Vagyonalap a céget. Jelzem, a Poliprodot a tőzsdén nem jegyezték. A francia, a Renault egy bedolgozó cégének tulajdonosa nem a hátunk mögött intézkedett, korrekt módon velünk kezdte az ismerkedést. Együtt mentünk Bukarestbe az Állami Vagyonalaphoz, de ott olyan feltételeket szabtak, az árat annyira felsrófolták, az adósságainkat is törlesztenie kellett volna, és még beruházás eszközlésére is kötelezték volna adott időre, hogy végül elállt a tervtől. Kiebrudalták. Azután kaptam értesítést, hogy a céget megvette a Toolexim, melyről korábban nem is tudtam. Ezt a szentgyörgyi céget a Carpaţi Universal emberei, Olosz Gergely, Burján Árpád, Fehér László, aki igazgató lett utánam, és a magyarországi Egerben bejegyzett Gyegép Kft. hozta létre. Engem pedig értesítettek, hogy megbízatásom lejárt, adjam át a feladatkörömet, és mehetek. Rosszulesett, 16 éves korom óta dolgoztam e kötelékben. Egyedül Olosz Geri kért bocsánatot tőlem – ő is utólag. Aztán három év múlva mentem nyugdíjba, két becsületes ismerősömnél még dolgoztam három évet a Dacia-szervizben. Jaj, igen, szinte hihetetlen, de három Dacia áráért vették meg a Poliprodot. Egy jól felszerelt, három hektáron fekvő gyárat. Hogyan? Hát akkor még nem létezett a mai szabályozás és ellenőrzés... Azt mondta egy ismerősöm: miért nem jöttél hozzám, adtam volna kölcsön, és vetted volna meg te! Mi történt később? Mikor aztán a Toolexim megunta a gyárat, miután egy rakás olyan gépet, melynek még a környéken sem volt párja, például egy 14 mm vastagságig vágó ollót, egy 25 tonnás prést, a sok, Brassóból elhozott matricát és gépet, mind ripityára vagdalták, és eladták a keresztúri szerszámacélgyárnak ócskavasként, a sok jó szakember pedig szétszéledt, vagy az ingázók otthon maradtak, mert inkább vállalták a gazdálkodást, nos, akkor eladták a gyárat. És ki vette meg? Ugyanaz a francia, aki korábban is érdeklődött iránta. De más gyárat vehetett kézhez persze. Hol volt már a sok jó szakember, akikre olyan büszke voltam? Apák és fiaik, akiket a Gábor Áronban képeztünk ki? Akikkel olyan földegyengető gyalut tudtunk a 650-es traktorra előállítani, amiből a háború utáni Irán annyit rendelt, hogy nem győztük gyártani! Dolgoztunk a hadseregnek, tanktalpakat munkáltunk meg. Vagy DAC teherautókra szerelhető hóekéket gyártottunk sorozatban, melyeket az országos útosztályok tőlünk rendeltek meg, miután megnyertük a versenytárgyalást!...
(folytatjuk)
