Iskoláskorú gyermekektől gyakran hallani, hogy nekem ehhez nincs türelmem, akár egy hosszabb vers megtanulásáról, nehezebb matematikafeladatról vagy valaminek a kivárásáról van szó. Sokan például elkezdenek sportolni, de miután látják, hogy az eredmény nem válik kézzelfoghatóvá hetek vagy hónapok alatt, abba is hagyják.
Felnőttkorra már a legtöbben megértik, hogy türelmesnek kell lenniük az eredmények eléréséhez a munkahelyen, a családban, de sok esetben ez csak a helyzet kényszerű elfogadását jelenti. Így, amikor csak módunkban áll, tovább türelmetlenkedünk, idegeskedünk. Ezt az állapotot többnyire a felgyorsult élettempóval, a rossz életkörülményekkel szokták indokolni, ami állandó sietségre késztet.
A tapasztalat ellenben azt igazolja, hogy lassabban, megfontoltabban eredményesebb a munka, kevesebb a hiba, a nézeteltérés, és ezek következtében kellemesebb a közérzetünk is. A türelem rózsát terem – de e régi közmondást már elfelejtettük, csak a humorba ágyazott változatát használjuk, mondván: de egyebet nem.
Kár, hogy így fittyet hányunk a régi bölcsességeknek, mert a keleti népek erőssége pontosan ebben rejlik, és gyökereink révén mi is magunkénak érezhetnénk...
Ők úgy fogalmaznak, ki kell várni, hogy mindennek eljöjjön az ideje, de mi a várakozáson mást értünk. Nálunk ezt lemondásként, beszűkülésként, reményvesztésként értelmezik. Az élet azonban mindenhol megköveteli a szüneteket, az időnkénti visszavonulást, és ilyenkor ellentmondásba kerülünk saját magunkkal – mi, akik úgy vágyunk sokszor a pihenésre –, és hibásnak érezzük magunkat, mert nem teszünk meg többet, hogy felzárkózhassunk az előttünk rohanókhoz.
Talán az a dolog nyitja, hogy önmagunkhoz sincs türelmünk, bármilyen furcsán is hangzik, mert akkor megértenénk: nem bűn elfáradni, megunni valamit, s időnként megpihenni – a sürgető problémák dacára –, ami erőt ad a mindenkori újrakezdéshez.