Rákóczi Ferencet a magyarok vezérükké választják

Konföderáció a Magyar Királysággal
Erdély belső viszonyairól Radvánszky János 1705 tavaszán komor tájékoztatást adott. Kifej­tette, hogy nagy a nyugtalanság, mert a fegyelmezetlen hadsereg katasztrofális viszonyokat teremtett, "mind az szász natioval, s mind az szegénységgel kegyesebben bánt az ellenség, mint magunk felekezetiből és azt magához édeséti szüntelen". Az erdélyiek Rákóczi magyarországi hatalmát nem látják elég szilárdnak, bizonyságot szeretnének a francia szövetségről kapni, de amíg Szeben, Brassó és főleg a Vöröstoronyi-szoros csá­szári kézben van, "nem vélem tanácsosnak Nagy­ságod bemenetelét" – ad súlyt véleményének Radvánszky.
A XIV. Lajos szövetségének kilátásba helyezésével és a Lipót császár halálával bekövetkezett változások miatt Rákóczi maga is 1705 őszére halasztotta a fejedelembeiktató országgyűlés összehívását. Közben 1705 szeptemberében a szécsényi országgyűlésen Rákóczi és kormányzóköre, a központi hatalom pártja szélesebb társadalmi alapokra helyezte a konföderációt, törvényt hozott a vallási toleranciáról, de nem tudta maradéktalanul keresztülvinni az új magyar állam belső reformját. Az interregnumot nem mondták ki. Az addig kormányzó, főleg protestáns köznemesekből álló Consilium Auli­cum helyett az egyházi rend és a főrendek tagjait is magában foglaló Senatus alakult. Az egyedül a központi hatalom irányításától függő állandó hadsereg szervezeti, szociális és egzisztenciális feltételeit megteremtő, már előkészített döntéseket elodázták. Ezzel szemben Rákóczi és a központi ha­talom pártja Erdéllyel szorosabbra fűzi a királyi Magyarország kapcsolatát. Az országgyűlés törvénybe iktatta: az erdélyi státusokkal elismertetvén a magyar konföderációt, vele szövetségre lépnek, leszögezvén, hogy egymástól függetlenül nem kötnek békét. Thököly halálának híre (1705. szeptember 13.) a tárgyalások ideje alatt érkezett meg. A "kuruc király" történelmi jelentőségét és emlékezetét az országgyűlés törvénybe foglalta. A szécsényi országgyűlés Bercsényi, Petes Ferenc püs­pököt és Galambos Ferenc szenátorokat küldte követként az eredetileg október 26-ra, majd november 4-re összehívott fejedelembeiktató erdélyi országgyűlésre. Rákóczi, miután maguk az erdélyiek és az er­délyi Consilium tagjai is sürgették be­menetelét, Szécsényből egyenesen Erdélybe indult.
I. József, amint trónra került, azonnal sokat változtatott apja merev és korszerűtlen kormányzati módszerein. A dinasztia erdélyi uralmát azonban mintegy kulcsnak tekintette magyarországi hatalma visszaállításához is. Herbeville tábornagy vezetésével erős császári hadsereget küldött tehát a fejedelemségbe. A Pest alól az Alföldön végigvonuló császári hadsereget, miután Károlyi és Bottyán ezredei támadásaikkal nem tudták érdemlegesen megzavarni, Rákóczi Erdély határán, a Szamos völgyében szándékozott feltartóztatni. A Szamos és az Egregy-patak völgyében a két átjáró, a Karikai- és a Zsibói-szoros lezárására tervezett sánc- és erődrendszert azonban nem sikerült időre teljesen kiépíteni.
T eleki Mihály már a fejedelmi beiktatásra felkészülve, díszruhákkal és nagy poggyászszekerekkel érkezett Zsibóhoz, a katonák és a sok száz sáncépítő élelmezéséről azonban nem gondoskodott. Kolozs­várott a jezsuiták díszkaput állítottak a fejedelem ünnepélyes fogadására, de az Erdély védelmére küldött hadsereg rosszul felfegyverzett és irányíthatatlan. Rákóczi úgy próbált úrrá lenni a helyzeten, hogy az erdélyi ezredeket a főurakkal együtt az ország belsejébe küldte, a magyarországi sereget pedig a magyaregregyi táborban gyűjtötte össze. Majd a fősereget saját vezetése alatt tartva, Károlyit mintegy 8000 emberrel Zsibótól északra, a Solymosi-hegyek közé rendelte, hogy a Szamos völgyébe érkező Herbeville-t két oldalról támadhassák meg.
Herbeville, amikor november 8-án Szilágy­somlyóra érkezett, kémjelentésekből megtudván, hogy a Karikai-szorost Rákóczi erős csapatokkal őrzi, viszont Zsibónál kevesebb akadályra találhat, bízott Glöckelsperg tábornok erdélyi terepismeretében, és megváltoztatta útirányát. Erre Rákóczi alvezérei – elsősorban For­gách tábornok – azt tanácsolták, hogy eresszék be Erdélybe az ellenséget, és sík terepen támadják meg, ahol a lovasság jobban érvényesülhet. A fejedelem azonban féltette a fejedelemség agyonterhelt lakóit, átvonult a félig kész zsibói sáncokhoz, hogy mintegy 15 000 főnyi hadseregével és 35 ágyújával ott vegye fel a harcot Herbeville meglehetősen elcsigázott, de kitűnő tisztikarral vezetett 16 000 fős hadseregével. A sáncokat védő csapatok jobbszárnya a francia király Rákóczi udvarába küldött megbízottja, Des Alleurs márki, balszárnya Forgách Simon generális, a seregtartalék Rákóczi közvetlen parancsnoksága alatt állt hadrendbe november 11-én, és a délután 3 órakor támadó császáriakkal szemben csatát vesztett. A császáriak 450 embert vesztettek, Rákóczinak 25 ágyúja és 400 katonája maradt a csatatéren, és körülbelül 200 sebesült meg.
A zsibói vereség rendkívül súlyos stratégiai és politikai következményekkel járt. A császári hadsereg bevonult Erdélybe, s végigdúlta, porig pusztította az országot. Rákóczi erdélyi hadserege szétszóródott, többsége a Partiumba, Mold­vába, Ha­vas­alföldre húzódott. A lakosság menekült, nemesek, tisztségviselők, városiak családjaikkal együtt. Mintegy 12 000 ember Magyar­országra futott. A bent maradt főurak és nemesek pedig 1705. december 15-én a segesvári országgyűlésen Rákóczi erdélyi fejedelemségét semmisnek nyilvánították, és hűséget esküdtek József császárnak.
Rákóczi azonban már a zsibói csatavesztést követő napokban megkezdte Erdély visszafoglalásának előkészítését. Olyan védelmi vonalat alakít ki a Máramarosi-havasoktól a Marosig, Dévától Tas­nádig, amely az elkövetkezendő támadás alapja lehet. A védelem megszervezésével gróf Barkóczy Ferenc generálist bízza meg. Nagybánya környékére Seldtmajer Sebestyén kapitány erdélyi német katonákat is magában foglaló ezredét küldi. Belényes és Sebesvár vidékének megszervezésére Komlóssy Sándor ezereskapitánynak adott parancsot, akinek "a föld népe előtt credituma van". Zaránd megyében Fonáci Mátyás, Somlyó várában Katona Mihály, Kő­várban Mósa László ezereskapitányok tapasztalataira építette fel erdélyi haderejének újraszervezését.
Erdélyről a magyar konföderáció azért sem mondhat le, mert a fejedelemség történelmileg elismert állam, s mint ilyen, híd Európa hatalmaihoz és támasz a Habsburg-kormányzat magyarországi politikájával szemben. A központi hatalom pártja már 1705 végén, 1706 elején dolgozott a magyar konföderáció új Erdély-politikáján. Megkísérelték a török orientáció lehetőségeit kitapogatni. Ráday Pál Aranyosmedgyesen tárgyalt az erdélyi ren­dekkel, és a miskolci tanácsülésen 1706. február 10-én eldöntötték, hogy a Partiumba menekült rendekkel Husztra országgyűlést hívnak össze az erdélyi konföderáció megkötése céljából.
A huszti országgyűlésen (1706. március 8. és 20. között) a magyarországi konföderációt Kál­mánczay István, a Senatust Vay Ádám udvari főkapitány képviselte. Az Erdélyi Fejedelemség nevében a főurak, a városok, vármegyék, székelyek, szászok küldöttei tárgyaltak. Nemcsak Pekry, Mikes Mihály, Teleki Mihály volt jelen, hanem a régi Kemény–Rákóczi-párt letéteményese, Kemény Simon és a törökpárt nagy örege, Barcsai Ábrahám is megjelent. A székelyek követe Henter Benedek, Daniel Ferenc és Sándor János, a szászoké Soppel András volt, a városokat Gálffi Péter és Tikos János, a Partiumot Dolhay György képviselte, Nagyszegi Gábor, a román kisnemesek és kereskedők unióellenes csoportjának egykori vezetője ugyancsak részt vett a huszti országgyűlésen, a vármegyéket Balogh Zsigmond és Dobai Péter képviselte.
A z országgyűlés mindenekelőtt Erdély állami státusáról döntött. Kijelentette, hogy nem tekinti uralkodójának I. József császárt, és Erdély elszakad az Ausztriai-háztól. A magyar konföderáció hasonló nyilatkozatát több mint egy évvel megelőző erdélyi "detronizáció" célja, hogy alkotmányos szinten kinyilatkoztassa a fejedelemség önállóságát. Majd rendezték Erdély viszonyát a királysággal. A magyar konföderáció elismeri és biztosítja Erdély önálló államiságát. Mindkét ország képviselői hangsúlyozzák, hogy a királyság és Erdély a múltban egységes ország volt, de "a két hazának egy korona alatt való létét nem a régi formában, hanem igaz szövetségben" kívánják fenntartani. Korszerű módon, konföderációval, államközi szerződéssel fektetik le a közös politika alapjait. Eszerint a Partium Erdélyhez kerül. A Habsbur­gok dinasztikus hatalma ellen vívott háború a két ország közös ügye. A megegyezési tárgyalásokat mindkét ország közös elhatározás alapján folytatja a Habsburg-kormányzattal. Egy­más tudta nélkül nem kötnek békét. Erdélyt ugyanúgy belefoglalják a békeszerződésbe, mint Rákóczi királyságbeli államát. A jövőben Erdély támaszul szolgál a magyar konföderáció államának, ha szükséges, híveinek menedéket ad.
A konföderáció mindkét ország részére kedvező célokat szolgál. Er­dély megnyeri Rákóczi államának nemzetközi vívmányait, Rákóczi viszont a fejedelemség egykori szerződéseinek jogán építheti tovább nemzetközi kapcsolatait. Számos kérdést azonban tisztázatlanul hagy a huszti konföderáció. A közös uralkodó személyében megtestesülő központi hatalom, a kormányzat centralizált szervei és a két ország némileg eltérő jellegű rendisége közötti ellentétek még feloldásra vártak. A két ország diplomáciáját sem könnyű egységbe hozni, még békés viszonyok idején sem. A Senatus azzal a kiegészítéssel fogadta el a szövetségi szerződést, hogy Erdély és Magyar­ország, a két haza egymás tudta nélkül nem lép érintkezésbe sem a törökkel, sem más külföldi országgal.

R. Várkonyi Ágnes

(folytatjuk)