A kézdivásárhelyi Poliprod magánosítási folyamatát lezárultáig kísértük végig. A magánkezekbe került cég történetében azonban olyan tanulságokban bővelkedő új szakaszt nyitott a már említett francia befektető újbóli megjelenése, hogy érdemes még elidőzni e tárgynál.
Az rt. második tulajdonosa a túlélés sajátos nemét biztosította keleti cégének, s ebben a Poliprod üdvös módon üt el az eddigi példáktól. Ma is létezik, termel, és van jövője, nem úgy miként – és itt sorolhatnánk a már megírt vagy meg nem írt azon részét a megye volt iparának, melynek gépeit fémhulladékként értékesítették, melynek már épületei is romosak vagy rozsdatemetőként enyésznek el, melynek telepeit legfeljebb ipari park gyanánt tudják hasznosítani a rájuk telepedett kisebb cégek. Tucatnyi vállalat esetében pedig csigatempójú felszámolás folyik. Nos, a Poliproddal nem ez történt, s ez a honi privatizáció egészére nézve is tartogat pár megszívlelendő tanulságot. Másfelől pedig a nyugati és a hazai ipar szimbiózisát szemléltető példaként kínál e kapcsolatról diagnózist.
A lyoni és a kézdimárkosfalvi
Forró László mérnökigazgató, mai megnevezéssel: menedzser versenyvizsgával került a cég élére 2003-ban, újsághirdetésre jelentkezett, és tizenegy pályázó közül esett rá a választás. Néhány szóban soroljuk fel addigi karrierje állomásait. Tizenöt évet dolgozott a brassói gépkocsigyárban, s mikor szülei hazaköltöztek a fordulat után szülőfalujukba, Kézdimárkosfalvára, ő is követte őket. Mi több, a visszakapott földeket kiegészítve 27 hektárig bérelt területekkel, még a gazdálkodásba is belekóstolt édesapja oldalán. Ezeket az éveket sikeresnek tartja. A versenyvizsga azonban visszahozta az iparba – és ezzel benne is vagyunk a történet kellős közepében.
– Akkor még két tulajdonos volt, de mivel már eldöntötték, hogy a francia veszi át, ő választott igazgatót. Milyen állapotban volt a gyár? Még elkaptam a traktorgyári kooperáció utolsó szakaszát, kis alkatrészek készültek, rá is faragtunk rendesen, mert nem fizették ki őket. Akkori pénzben talán egymilliárd lejes veszteségünk volt. Most is komoly összeg, akkor még inkább az volt. Magáról a privatizációról nem sokat tudok, a Toolexim és a Proinfo már készült kifelé.
– A franciára a piaci és beruházási igény miatt volt bizonyára szükség.
– A francia – a nevét viselő Champrenaut Rt. tulajdonosa – már korábban meg akarta venni a Poliprodot, de első kísérlete meghiúsult, úgyhogy utóbb a Tooleximtől vásárolta meg, előbb 33 százalékot, aztán fel 77-ig, ma a kisrészvényesektől megszerzett részesedéssel több mint 90 százalékkal rendelkezik. Időközben Champrenaut úr, az apa két gyerekére íratta a részvényeit. Nos, a családnak Franciaországban Lyon mellett van egy hasonló profilú gyára, terjedelemre és kapacitásra nincs ekkora, bár egy kicsivel talán jobban felszerelt, de azóta ezt is elláttuk mindennel, onnan elhozott berendezésekkel. Ő sokat járta Kelet-Európát, többfelé kereste, amire szüksége volt, végül Kézdin találta meg. Ezt az egyet vásárolta meg.
– Tehát ott egy viszonylag kisebb tőkésnek számít. Aki úgy akart továbblépni, hogy az olcsó keleti lehetőségeket – munkaerő, gyártókapacitás – kívánta kiaknázni. Biztosít-e piacot?
– A piacot 99 százalékban ő hozza. A román piacnak jóformán egyáltalán nem dolgozunk. Annak megvannak az árai, a megrendelői és a gyártói is, oda nem tudunk beférkőzni – jegyzi meg keserűen, hozzátéve, hogy erről nem kíván többet mondani. Egyelőre nem firtatjuk, miért, de hamarosan fény derül e fonákság okára is.
Több ezer kilométeres, de köldökzsinór
A Poliprodnak a tulajdonosváltással termékstruktúráját kellett mindenekelőtt módosítania, és át kellett állnia sok egyéb vonatkozásban is. Egy helyi ipari előzményekre épülő hazai gyárból kizárólag kivitelre termelő egységgé lett.
– A francia anyacég termékeit vettük át. Első fázisban konténereket állítottunk elő. A lyoni cég ugyanis a Renault autógyártó konszernnek dolgozik be, többek közt konténereket szállít. Azokat a belső termelésben használják, a gyártóvonalról lekerült sárhányókat teszik beléjük, a villás targonca viszi a szerelőkhöz. A tulajdonosnak az volt az elképzelése, hogy itt az időközben a Renault-hoz került Daciának fog gyártani. Eleinte tényleg sokat dolgoztunk Piteşti-nek, de aztán érkezett egy másik francia cég, mely ott helyben befészkelte magát, és mi a szállítási költségtöbblet miatt nem bírtuk a versenyt vele. Miután a Dacia megrendelői köréből kiestünk, egy, a lyoni gyárral szomszédos erőgépgyártó vállalatnak lettünk a beszállítói. Ez a cég exkavátorokat gyárt, mi kanalakat állítunk nekik elő, amit nálunk "kupának" neveznek.
Versenyképesség és a nemzeti stratégia hiánya
– A rentabilitást alighanem megviseli a hatalmas távolság és a szállítási kiadások.
– De még mennyire. Sőt, erre rájön még egy kis különbség, amivel olcsóbban dolgozom, hogy engem részesítsenek előnyben. Mert ugyanabban az árban Románia nem versenyképes – ez legyen tiszta! A harcot tehát e vonalakon is meg kell nyerni: szállítás és kedvező árkínálat. A sok dízelolajat, amit odáig elpöfögtetünk – egy fuvar 2000 euró –, mind le kell vonni, továbbá számolni kell azzal, azért vásárolnak tőlünk, mert mi olcsóbban szállítunk. Versenyképességünket csak így őrizhetjük meg... És én a román államot soha az életben megérteni nem tudom.
Valóban fonák állapotokra derül fény a továbbiakban. A cég talpon maradása ugyan biztosított, de jövedelmezőségét nagyban rontják a sajátos hazai piaci viszonyok, melyeket beszélgetőtársunk szerint az állam teljesen szabadjára engedett, nem szabályozza úgy, hogy az a hazai cégeknek is előnyös legyen. Példái amennyire mellbevágóan megdöbbentőek, épp annyira meggyőzőek. Miről van szó:
– Egy román cég sokszor azt a terméket vásárolja vissza ötszörös áron külföldről, mely itt készült, vagy egy hasonlót hoz be jóval drágábban a hazainál. Ahogy elmegy innen oda, s onnan vissza, annak megvan a kényszermechanizmusa. Mintha ebben az országban nem létezne olyan agy, mely ezeket fel tudná mérni.
– Szóval a kanalak visszakerülnek Romániába?
– Sokszor igen. Sajnos, ez az egész arra megy ki, hogy aki behozza, az is nagyokat foghasson rajta. Emiatt nem érdeke annak a politikusnak, illetve annak a honi üzletembernek, hogy a kanalat egyenesen tőlünk vegye meg. Emiatt marad e nép örökké ott, ahol van. De menjünk tovább! Még városunk ipara sem igényel jóformán semmit tőlünk. De jön-e ide Sepsiszentgyörgyről megrendelő? A fémiparban talán mi vagyunk az egyik legfelkészültebb egység, de fordultak-e hozzánk a polgármesteri hivatalok, hogy például útépítő gépeket tudunk-e felszerelni?
Nyilván minden polgármesternek és pártnak megvan a maga kedvezményezetti köre, de mégis! Itt munkapiaci szereplőről is szó van.
A cég különben különféle nagyságú kanáltípusokat gyárt pillanatnyilag, azok célirányosan kiképzettek, létezik pl. ásó-, rakodó- és simítókanál is, minden munkálatra külön.
A belső piac bénultsága
– Hány munkahelyet biztosít a cég? Hogyan változott a létszám az évek során?
– 2003-ban nemhogy nem csökkentettük, hanem növeltük az alkalmazottak számát. Volt egy malomkő a nyakunkban, még korábban felvett a cég kölcsönt, amit azzal a feltétellel kapott meg, hogy felviszi a létszámot, ezt az új tulajdonosnak is be kellett tartania. Úgyhogy 130–140 fővel működtünk egészen 2008-ig, mikor a krízis beütött. Ma 84-es a létszám. Pár hete ismét kezdtem újakat felvenni, tesztelem a jelentkezőket, különböző szakosodást kell betanulniuk. Nagyon nehéz.
– A munkanélküliség növekedése idején ne lenne jelentkező?
– Megmondom, miért. Nagyon nehezen alakulnak át az emberek. Be kell tartani azt, hogy pontos határidőre dolgozunk, és egy műveletre ennyi és ennyi időt szánhatunk. Ebbe, persze, a mesterségbeli tudás is beleszól. Szaktudás, minőség, határidő.
– Tehát törekszik arra, hogy a francia munkatermelékenységet megközelítsék. Átszervezések?
– Voltak azok is. 2003-tól a termelékenység 3–4-szeresére nőtt. Ez volt a feltétele annak, hogy egyáltalán létezhessünk. Ha nem sikerült volna, itt is a nap sütné a padlót, mint a szomszédban.
– Francia módszereket, stílust, technológiát hoztak be?
– A technológiát nem ők hozták be, de az elképzelés valóban más, a szervezésben pedig ők diktálják a ritmust. Minekünk pedig utánuk kell alakulnunk, mert a piacon van egy ár – s ezzel vége! Nem kérhetünk többet. Rengeteg munkát leáraznak, annak ellenértékét nem kapjuk meg. Persze, nehogy valaki azt higgye, hogy a francia minden hasznot elvisz. Neki sem felel meg, ha nincs munkánk. Majd ha lesz egy olyan állam, mely gondot fordít rá, akkor lesz belső piac is. Képtelenség, de pillanatnyilag a belföldnek semmit nem gyártunk. Ha kupát javítani hívnak, mindig elmegyünk a reklám kedvéért, de semmi eredmény. Minden a maga mentére van hagyva!
A gyártó keserűsége érthető, olcsóbban szállítaná azt, amit külföldről hoznak sokan be. Megtörtént, hogy a külföldi cég márkaszervize többszörös áron cserélt kanalat az övéhez képest.
Ki mit keres?
Nem tagadja, a cégnél nagy a fluktuáció. Ennek okai többrétűek. Mivel hál’ Istennek, megrendelésük van, a minőségi munkához keresi az alkalmazottakat. "Embereket nevelek. Ahhoz, hogy kapjak két-három stabil embert, ki kell próbálnom tízet" – magyarázza. Panaszkodik, hogy a keresett fémmegmunkálói, festői, lakatosi szakmákra megfelelő felkészítés helyben nem folyik. "Rájöttem, nincs is miért vesződnöm ezzel. Jobb, ha felveszem az embert, és odaállok mellé, próbálom kifejleszteni. A mostani alkalmazottak nagy része mind itt készült fel, itt szokta meg a ritmust. Tegnap beszélgettem egy munkással, azt mondja, régen nem kellett ennyire hajtani, időre dolgozni. Baj van a mentalitással. Igyekeznek, de nem könnyű átállniuk."
Megkérdeztem, a megfeszített tempót hogyan bérezik. Azzal kezdte, hogy a megbeszélt bért mindenki megkapja, ez Kézdivásárhelyen igenis nyom a latban. A bér teljesítményfüggő, előfordulhat, hogy "a 90 százalékot keresi meg az illető, lehet fele is, de 130 százalékra is felmehet". "Az átlagbér? Fluktuál. Sok a kezdő munkás, emiatt kicsike. Régebbi, bejáratott munkásaink már ezer lej fölött keresnek. Mennek el sokan, elcsábítják őket, de vissza is térnek" – válaszolta.
– Nem lehet arra számítani, hogy a francia megemeli ötven százalékkal a béreket?
– Csak a termelékenység emelkedése hozhat bérnövekményt.
*
A Poliprod tehát a francia Renault, a Mercedes és az exkavátorgyártás beszállítója a szállítási költségek miatt némi hátránnyal küzd a vetélytársakkal szemben, de piaca biztosított, ami nem kis dolog. A menedzser alkalmazotti kollektíva, új munkaerkölcs kialakításán dolgozik, a munkásmentalitás áthangolásán fáradozik. A fiatal székelység munkaerkölcse kiforratlan – akárcsak ez az egész új világ. Szerintem ebben a keresetek emelésében lelhetne fő támaszra, de annak nyilván kemény gazdasági feltételei vannak. Folyik a piackutatás, a jövőben dán, angol cégekkel is szóba jöhet a kooperáció. A belső piac zártsága fájó abszurditás marad. Elgondolkodtató, hogy nem jártak volna-e jobban némely vállalataink, ha nem a nemzetközi nagytőke teszi rájuk a kezét a magánosítás során, hanem a Poliprod tulajdonosához hasonló gyáros, aki, íme, valóban termelői kapacitások fenntartásában érdekelt. Nem zárta be öt év után a gyárat, és nem eresztette szélnek a munkásokat, mert nem csak a piacra fájt a foga, hanem kinti cége számára keresett Keleten támaszt.
Másfelől, persze, e kapcsolat sem fenékig tejfel, a kiszolgáltatottság bizonyított. A belső piac megnyitásával viszont e baj is orvosolható lenne.
