Egy sportág, egy stadion, két verseny — a III. Péter László Kupa és a sokadik Vakok és gyengén látók országos bajnoksága, mindkettő atlétikában, mindkettő a sepsiszentgyörgyi városi stadionban. Egy sportág, egy stadion... De nem csak ezek voltak a két verseny közös nevezői. Ott voltam mindkét rendezvény első sepsiszentgyörgyi versenyén, mindkettő népes mezőnnyel rajtolt, mindkettőn abban reménykedtek a szakemberek, hogy a kezdet nehézségeit leküzdve, a felfelé ívelő pályára lép versenyük.
A várt fellendülés nem következett be. Ellenkezőleg, zsugorodott mezőnyük, mindkettőt egyféle érdektelenség vette körül — a Péter László Kupa megyei szakaszára például nem ,,tette tiszteletét" egy sor nagy iskola, az úgymond erdélyi döntőn csak hat város képviseltette magát, pedig nekik találták ki ezt a versenyt (!) —, nincs meg az a motiváltság, mely először legyőzze a testnevelő tanárok kényelmét, felületességét, s visszaállítsa hivatástudatát, hogy aztán elősegítse a fejlődést... A vakok és gyengén látók versenyén nem is rejtették véka alá az edzők, vezetők, hogy bizony azt a kevés pénzalapot is, amelyet eddig kiutaltak számukra, állandóan nyirbálják. Míg más országokban hatalmas lendület jellemzi a vakok sportéletét — jellemezheti is, hiszen például a szomszédos Magyarországon 860 millió forintot fordítanak a fogyatékosok sportjának támogatására — szerk. megjegyzés —, gyakori hazai versenyeken, nemzetközi vetélkedőkön vesznek részt, itt, nálunk az egyetlen országos bajnokságra is csak csonka mezőny jön össze. Mitől fejlődjenek a mieink, az évi egy versenytől?
A hallottak elgondolkoztattak, miközben néztem a versenyzők minden mozdulatát, minden igyekezetét versenyszámról versenyszámra. Lenyűgözött a hozzáállásuk, a küzdeni akarásuk. A hétköznapok versenyein egy-egy gyengébbre sikeredett dobás után a versenyző kilép a dobókörből, vagy átlépi a vonalat, hogy érvénytelenítse dobását, mintha szégyellené teljesítményét. Itt, a vakok és gyengén látók versenyén ilyen nincs. Itt ismeretlen a szégyenkezés fogalma, itt mindenki keményen megküzd minden egyes centiméterért. A vak nem látja, ellenfele súlygolyója, gerelye, diszkosza meddig szállt, itt csak a bíró hangját hallja, aki dobásának nagyságát számokkal nyugtázza. A következő dobásával tehát ezt a teljesítményét kell túlszárnyalnia. Tehát mindenekelőtt önmagát kell felülmúlnia, s a távolságot, a futópályán pedig az időt kell legyőznie. Ha siker koronázta kísérletét, egy pillanatra mosoly suhan át az arcán, aztán hamar átvált a rezzenésmentes, kisimult arcra, jelezve, hogy koncentrál, a következő dobásra összpontosít. S ha az még sem sikerül, nem szitkozódik, nem csapkodja sötét szemüvegét a földhöz, csendben félrevonul, s mintha azt akarná mondani: nyugi, nyugi, meglásd, a következő jobban sikerül... Fantasztikus világ tárul a kíváncsi elé egy-egy ilyen versenyen. Szemléltetni kellene. Nem a technikát, hanem a hozzáállást, a küzdeni akarást, küzdeni tudást... S ha arra gondolok, hogy az anyagi megszorításokkal ezek előtt az emberek előtt akarják szűkíteni a számukra amúgy is nagyon behatárolt világot, jön, hogy felordítsak: Polgártársak, hát elfogyott az emberségetek, kihalt belőletek minden jóérzés, nemes tettre való hajlam?! Hagyjátok élni, sportolni, játszani, örülni ezeket az embereket!
