Ha összegyűjtenénk a magyar nemzeti gyásznapokat, bőven kitelne belőlük egy boldog magyar nemzeti hónap, ha azt át lehetne minősíteni rózsaszínre.
Ám jelentkeznének rögvest mások, hogy kimaradt belőle egy csatamező, egy szoros védelme, egy királyi vagy miniszterelnöki szerződés megkötése, illetve egy-egy szerződés fölrúgása.
Egy boldog negyedévre vagy gyászosra is telne belőlük...
A nagyhatalmak trianoni 1920-as parancsolata – szerződésnek semmiképp nem lehet nevezni, ahhoz két fél beleegyezése szükséges – tulajdonképpen az Osztrák–Magyar Monarchia szétszórását akarta és érte el. Számunkra azonban végzetes volt a parancsolat, mert szétszórta Magyarországot és a magyar nemzetet egyaránt, az ország kétharmada másé lett, akiket egy másik, a szovjet parancsra szomszédos baráti országoknak voltunk kötelesek nevezni. Nem is mellesleg, hanem hangsúllyal írom itt, hogy ez is a kommunista átkos örökség része, hiszen Románia, Szlovákia, Szerbia ma is "baráti ország", miközben naponta hányják sírunkra a földet, ássák a gödröket.
Hadd tegyem hozzá, magyar részen hatalmas hibák is segítették eme leendő baráti országokat minél nagyobb magyar terület elszakítására. A bennünket is háborúba rántó majdani Ausztria igényt tartott a Dunántúlra, Moson és Sopron vidékére, anélkül, hogy újjá írná a történelmünket román módra, vagy új hegy- és vízrajzi térképet vetett volna a trianoni, abszolút tájékozatlan hatalmi képviselők asztalára, mely szerint az Ipoly folyó hajózható például... Az osztrák fél egyszerűen bejelentette – és meghallgattatott! –, hogy Ausztriának a Dunántúlra szüksége van, mert az az éléstára volt mindig, punktum. Emlékezzünk, Sopron alig-alig menekült meg, csupán egy kierőszakolt népszavazással maradhatott Magyarország része. Ez viszont soha nem valósult meg a Felvidék túlnyomó részt magyar lakta területén, az a rész ment szlovákká, szlovákba.
A magyarság Trianonnal az ördögön lovagol ma is, az anyaországban is.
Friss, frissebb levegő után kapkodva, némelyes örömmel vehetjük tudomásul, hogy van még remény. Június 4-e az Orbán-kormány döntése révén immár a nemzeti összetartozás napja lett. Ennek örömértékéből semmit nem vonhat le az emlékezés. Emlékezés arra, hogy milyen körülményeket teremt például Szlovákiában ma is a magyarok kettős állampolgársága.
Egy életünk van, s egy halálunk. Egy magyar kultúránk és egy nemzetünk. Más szolgálatot el nem ismerhetünk magyarokként, mint a nemzet és az európai, az egyetemes kultúra szolgálatát.
