Csak áll a sötétben zavartan,
s minthogy nem érti már az okát,
hogy kisegíti tán a bajban,
igazgatja magán a ruhát.
Hol meglazítja, hol meg összébb
húzza az övét, a kendőjét,
habár ne szólni most fölöttébb
kínos pedig, hogy ne kezdődjék
ugyanonnan minden, de minden,
egyik lábról másikra állva
tartani ezt a testet, s innen
figyelni rá, tán arra várva,
noha már semmi remény sincsen,
hogy ne kezdődjék újból minden.
