Közeleg a pünkösd, és a keresztény emberek elindulnak a híres búcsújáró helyek felé. A mi tájainkról a csíksomlyói Kálvária-dombot özönli el a zarándokok folyamként hömpölygő tömege.
Köztük imazászlók köré tömörült hívők, akik énekelve, imádkozva idézik fel Jézus, a nagy tanítómester szenvedéseit és megdicsőülését. Őket összetartja, felvillanyozza a hit ereje, na meg a hagyományok ápolása. Másokat csak a kíváncsiság hajt, hiszen érdekes viseleteket, színes forgatagot, vásárt meg különös, jellegzetes búcsújárókat látni ilyenkor. Aztán vannak, akik valamit keresnek, maguk sem tudják pontosan, hogy mit, de valami lelki megnyugvást, ami segít továbblépni az életúton.
Furcsa század a huszonegyedik, melynek gyermekei vagyunk mi itt, mindnyájan. Fürdőmedencés, mesterséges vízeséssel tarkított oázis épül a sivatag közepén, mesterséges sziget a tengerben, fényárban úszik a Föld nagy része, de az emberek lelke vergődik a beléjük sulykolt racionalitás, a századok folyamán átörökített hit és az ősidők sugallta misztikum között. Van, aki Csíksomlyóra zarándokol, más Mekkát vagy a siratófalat keresi fel, és van, aki elindul egyedül a sarkvidékre, körülutazza a Földet, távoli földrészek ismeretlen helyein és egyszerű lakói között keresi önmagát. A megörökölt vagy a magunk szabta rituálé lényege mindig ugyanaz: megtisztulni lélekben, majd megerősödve visszatérni a világ kihívásaihoz.
Megyek a hegyen, körülöttem minden friss, üde, a zöld megannyi árnyalata, a színpompás virágok, a fény, a tavasz az élet diadalát hirdetik. Itt-ott egy vastag, piszkos szürke hófolt emlékeztet a télre, a nehézségekre, amit állatnak, növénynek egyaránt át kell vészelnie. A látvány magával ragad, szinte fizikailag is érzékelem a súlytalanságot, azt az állapotot, amit egy madár érezhet, amikor felkapja egy levegőáramlat.
Aztán jön a dörgés, villámlás, pillanatokon belül a kegyetlenül pergő jégeső. A fény helyét átveszi az árnyék, a napsütést eltakarja a felhő, a virágok összehúzzák szirmaikat, elrejtik szépségüket, és várják, hogy újra felragyogjon az ég. Minden takarodót fúj, és bölcsen kivárja a tombolás végét, hiszen az illatok szállnak a levegőben, és feltartóztathatatlanul közeleg a nyár.
Nem érzem a fáradtságot, csak a megkönnyebbülést és a gyermeki rácsodálkozás örömét: az élet szép... a zarándoklat véget ért.
