Az osztályfőnöki óra meg az ünnepi vacsora után szombaton és vasárnap a kézdivásárhelyi Sportnapokra látogattam ki a Sinkovits-stadionba. A rendezvények színvonala, minősége véleményem szerint kielégítő volt mindenki számára. Viszont szeretném felhívni Kézdivásárhely vezetőinek figyelmét néhány apró-cseprő dologra, amelyet a Sportnapokkal nem lehet lerendezni. Közismert a kézdivásárhelyiek lokálpatriotizmusa – legalábbis valamikor a helyi polgárban élt ez az érzés. Emlékszem, milyen becsben tartották stadionjukat, különösképpen gyepszőnyegét. Valóságos ékszernek számított, büszke volt mindenki rá. Aztán létrehoztak egy ugyanolyan minőségű edzőpályát is. Csodájára jártak felsőbb osztályú csapatok játékosai, vezetői. Párja nem volt, nemcsak a vidéken, talán az országban sem.
Néhány napja meglepetéssel tapasztaltam, hogy a felső-háromszéki kisváros lakóin is kiütött a napjainkat beárnyékoló közömbösség és a nemtörődömség, amely ezelőtt 30–35 évvel nem volt jellemző. Ezelőtt húsz évvel (amikor a tízéves találkozón vettem részt) egy volt osztálytársammal – aki mellesleg focizott is a nyolcvanas években az akkori kézdivásárhelyi csapatban – kilátogattunk a stadionba. Megle­petésemre most is ugyanaz az állapot fogadott, mint 1991-ben. Hatalmas gazzal benőtt gödör, ugyanazokkal az oszlopokkal. A látvány úgy fest(ett), mint Hirosima az atomtámadás után.
Továbbmentem az edzőpálya felé. Újabb meglepetés. Kb. 60–70 méteren eltűnt a drótháló, eltűnt a betonkerítés egy része is. A gaz, a szemét ugyanolyan minőségben és mennyiségben látható, mint a stadionban, a betonoszlopok árnyékában. Az edzőpályán kamionok parkoltak, néhányan kerékpároztak, és lovak is legeltek rajta... Másnap fogathajtóversenyt tartottak ugyanott. Hát ez igazán furcsa volt számomra. Egy olyan edzőpályát, amelyre más város önkormányzata kemény pénzeket költött, Kézdin csak ennyire becsülnek? Ennyire aláment volna a város vezetőinek józan ítélőképessége? Tovább­haladtam, és tovább nyeltem a keserűséget. A lelátó is, amelynek építésén diákként nem egy délután dolgoztam azokon az úgynevezett gyakorlóórákon, ahol betont kevertünk vagy homokot szitáltunk, olyan lerobbant állapotban van, hogy egyszerűen szégyen a városra nézve. Elkorhadt vén deszkák, hiányos vagy széttört ülőkék. Nem beszélve a gazról, amely lassan, de biztosan belepi.
És még mindig nem volt vége a rémképnek. Mérkőzésre készültek. Gondoltam, megnézem, hol tart a város focija, amikor az előttem ülő fiatal suhancok vihogva közölték velem: "Hol él maga, fater, itt nem Kézdi játssza ma a meccset, hanem Bereck!" Érdeklődésemre beszámoltak, hogy Kézdin nincs focicsapat jelen pillanatban, de ősztől újra lesz, hogy Bereck már egy éve itt játszik és itt is edz, és Torja is itt játssza bajnoki mérkőzéseit, hogy... A többit már nem akartam hallgatni. Felálltam, és elindultam kifelé.
Előttem néhányan a szombati mérkőzésről tárgyaltak. Berecki szurkolók – állapítottam meg magamban, miután végighallgattam az enyhén pálinkagőzös, primitív mondókákat. Idézek belőlük: "Gyurikának igaza van, ő meg Attila s Laci a felső zsebből kifizeti a pályadíjat Kézdinek. Megcsináljuk a pályát otthon, oszt Kézdin vessenek pityókát az ősztől. A mi pályánk es lesz ilyen, mint ez." "Azért Zolti jó primár, jól gondolkodik... Játszunk Kézdin, edzünk Kézdin, aztán ha van pénzük, csináltassák újra a gyepüket. Úgyes örökké csak bőcsködtek vele..." A nyomdafestéket nem tűrő szavakat nem idézem. Mérkőzésre nem került sor, a "vendégcsapat" nem érkezett meg. A másik "vendégcsapat" 3–0-ra nyerte hazai mérkőzését.
Én elgondolkoztam: Hová jutottál, Kézdi­vásárhely?
BÍRÓ ISTVÁN egykori kézdivásárhelyi diák