Macskaugrásra a megyénk déli határától, de még a hétfalusi településfüzértől innen két magyar sziget éli a maga külön életét két vegyes lakosságú faluban: az egyik Keresztváron, a másik Bodolán. Kapcsolatuk velünk éltető közeg számukra.
A Magyar utca nevében őrzi a valamikori különtelepülés tényét
Nem székelyek, de mégis
Egy időben a Székelyföldhöz csatoltan is éltek, de nem vallják sem csángónak, sem székelynek magukat. Az az évszázadokig tartó időszak, míg Felső-Fehér megye egyik foltocskáját alkották, úgy látszik, meghatározóbb volt azonosságképük szempontjából, mint a közös nyelv és jórészt eredet. Az 1929-es brutális Brassó megyéhez csatolásuk persze ismét a székelység iránti rokonszenvet ébresztette fel bennük.
Június folyamán jártam végig e falvakat, s úgy vélem, tanulságos módon különböznek, illetve hasonlítanak hozzánk. A székely falvaknál első látásra módosabb települések népe a valamikori szász szomszédság – hogy elfújta az idő! – példáját és a nagyváros közelségét nyilván haszonnal kamatoztatta, ez meglátszik a faluképen. Hogy kapcsolataikat most a székelységgel fűzik szorosabbra, arra szintén jó okuk van. Járjunk utána, a szórványosodás erős árjába kerülve hogyan kísérleteznek azzal, hogy régi önmagukat megőrizzék, illetve új közösségüket megépítsék. Nyitott sorsú kollektivitásokról lévén szó, se túl sötét, se túl derűs tónusú képet ne tessék várni tőlünk.
A történelmi előzményekből csak annyit, azt is csak felsorolásszerűen, aminek a témára, az etnikai sokféleségre és forgandó sorsra nézve jelentősége van. Csak említjük a német lovagrendet, mely a közelben hajdanában-danában a magyar király jóvoltából erődítményt emelhetett, az ősibb szlávokat, akik létére helynevek eredete figyelmeztet, az alapító szász telepeseket, akik tán elmagyarosodtak idővel, tehát létezett már magyar lakosság, vagy ide soroljuk a románság úttörőit, utóbbiakról a 15. századból már van híradás. Miként a többséget adó roma lakosság múltjával sem terheljük az olvasót – róluk különben kevés adat maradt, és bár utolsóként érkeztek, maholnap gyarapodásuknak köszönhetően elsők lesznek –, mivel érdeklődésünk kimondottan a ’89 utáni időknek szól. Annak, hogy milyen vagyoni állapotban élnek, egymáshoz hogyan viszonyulnak a hétköznapokban és választásokkor, s a magyarság hogyan vélekedik saját kilátásai felől. A história remek összefoglalása megtalálható különben magyarul a világhálón a Wikipédia idevágó szócikkeiben.
Bírni kellett humorral
A húsz év változásaira lévén kíváncsiak, a 93 esztendős, nyugalmazott tanítóhoz, Fekete Lajoshoz kopogunk be, a megeredt eső elől is tető alá kívánkozva. Az udvar nyílt gépszín, traktor és tárcsa, óriás fém alkatrészek egy nagy lombú fa alatt. A református kántornak és Nagyenyeden néptanítónak indult házigazda jóval nyugdíjazása után, 72 évesen tért vissza lisznyói ősei mesterségéhez, a földműveléshez, és az utóbbi évekig, míg bírta szusszal, eredményesen űzte azt, a legkorszerűbb gépek birtokában. A hirtelen kerekedett zápor Erzsók asszonyt is kiűzte a kertből, az utolsó palántákkal kezében érkezik a konyhába, és kezdetét veheti az ismerkedés. Lajos bácsi dalszerzői és kórusmozgalmi, karmesteri érdemeiről pár éve már volt szó lapunkban, most egyéb irányú emlékei felől érdeklődünk. Hogy bemutassuk, álljon itt egy anekdota rátermettségéről és szellemi élénkségéről, mely mai napig jellemzi:
– Bár huszonöt évig voltam Keresztváron kultúrigazgató, kerültem a párttagságot, pedig ez a tisztséggel járt volna. Bizonyítottam, hogy nem vagyok megfelelő alany a múltam miatt. Én kántor voltam, édesapám magyar csendőr, édesanyám papleány stb. Egy alkalommal Székelyudvarhelyen továbbképzőn voltunk, és felszólítottak, hogy akinek a szülei, közeli rokonai kulákok, az álljon fel. Én is érintve éreztem magam, mert apósom kulák volt. Felálltam a következő szöveggel: "Apósom kulák, de nem közeli rokonom, mert ha az lett volna, akkor a lányát nem vehettem volna feleségül." Erre nagy derültség lett a teremben, és gyorsan leültettek.
A fentieket különben emlékirataiból idéztem (Dalból van a lelkem, Keresztvár, 2008. A Református Egyházközség Kiadása). A legpompásabb népi önéletírások egyike, mely valaha kezembe került. Az alábbiakban még lesz szó róla. Nos, a szerző nem csak a komor diktatúrát bírta humorral, alaposan kivette részét a legutóbbi helyi rendszerváltásból is.
A földművelés szenvedélye
Különös ajándéka lehetett a sorsnak, hogy aki 1945 óta aktív volt, annak kijutott egy újabb történelmi korrekció, mikor is a korábbi radikális fordulatot mintegy visszacsinálták. Fekete Lajos úgy látja, amikor 1992-ben a földeket visszaadták, az akkor közel másfél ezres keresztvári magyarság anyagilag megerősödött, visszanyerte korábbi súlyát. Persze, több volt a remény, mint az eszköz:
– Mindenki egy lovacskát, ökröket befogott, jómagam traktort vettem. Így indultunk neki. Itt az asszonyom, megmondhatja: tehenet tartottunk, disznókat! Hizlaltunk nyolc darabot, öt-hat bikaborjút is hizlaltam. Bennem volt, hogy az ősi birtokot nem hagyjuk! Mennyit? Kilenc hektárt az apósom után, a lisznyóival tízet. Kezdetben napszámosokat is felvettünk, kapáláskor, betakarításkor. Főleg cigányokat. De szinte minden gépesítve volt, nemigen volt aztán szükség rájuk. A piacra termeltünk, persze. Mi számított kapósnak? A pityóka és a répa akkor nagyon ment. Most azonban akkorák a költségek, és olyanok az árak, hogy semmi értelme a gazdálkodásnak. A tavalyi és a tavalyelőtti búzát hordjuk le a hiúból, ha vevő jön, de az is 20–50 kilókat ha vásárol. Akkor viszont jöttek a pityókáért a regátiak, mindig ugyanazok. Minden esztendőben megürítettük a pincét. Amikor a krumpli már nem ment, fordítottam, belucernáztam jó pár hektárt, egy falubeli megvette.
Ma a földek nagyobb részét bérbe adták, a gazda egyik tanár fia talán folytatja majd a gazdálkodást, ha hazaköltözik, mert szereti, minden nyarát itt tölti. Mivel a két traktor mellett még burgonyabetakarító kombájnt is beszereztek, és kimondottan jól felszerelt a gazdaság, igazán kár lenne abbahagyni.
Amikor a helyi magyarság mai anyagi viszonyai felől kérdem, eredeti választ kapok: "Mondjuk, még bírják, mert nagyobbrészt nyugdíjasok. Ugye, Brassó tele volt gyárral, és oda jártak dolgozni. Most a nyugdíj olyan alattuk, mint a polc. Még bírja."
Hogy a családi gazdálkodásnak ma Románia jó hányadában a nyugdíj a támasza – egyéb pénzjövedelem híján abból vesznek műtrágyát, vegyszereket, abból szántatnak, arattatnak, permeteztetnek stb. –, az bizony sokat elárul az ágazat és sok gazdaságtípus jövedelmezőségéről, el a kilátásairól is. A fiatalabbak közül sokan elhúzódtak Brassóba vagy Sepsiszentgyörgyre. Városunk mint fő vonzásközpont szerepel a helyiek életében, ide vásárolni, szórakozni is be-bejárnak. Az elköltözés nyilván még az ántivilágban indult be, és máig sem szünetel. De nem mindenki kényszerül elvándorolni, amire korábban nem volt példa: ipari munkahely is keletkezett helyben, mégpedig a metropolis közelségének felhajtóereje folytán. "Itt volt egy nagy állami tehenészet, most azokban az egykori istállókban egy kis holland bútorgyár, egy olasz cipőgyár üzemel, a harmadikban használtruha-lerakat van. És ott a nagy hírű csigagyár!" E néhány éve alapított különlegességről lapunk is hírt adott már.
Városi szomszédok
Fekete Lajos a református templom szomszédságában, az ún. Magyar utcában lakik, s arra figyelt fel, szomszédsága kicserélődőben. Ahol elnéptelenedik egy-egy ház, illetve ahol az elköltözöttek túl akarnak adni rajta, ott a Brassóból kirajzó nyugdíjasok, mások vásárolják fel az ingatlanokat. Általános jelenség ez a nagyvárosi övezetben, s átnyúlik a megyehatáron, Háromszék déli községeiben is évtizedes hagyománya van a városiak beköltözésének. Általában az történik, hogy a brassói lakást a családalapító fiatalok öröklik, az öregek meg – vidéki gyermekkoruk emlékeivel – a moldvainál sokkal urbanizáltabb agglomeráció falvaiba költöznek ki, ahol nyugdíjuk felértékelődik, ráadásul azt háztáji termeléssel is kiegészíthetik.
– Meg tudom a mi példánkon mutatni, mit jelent. Mi ketten zöldségből és burgonyából minden szükségletet innen, a kertből elégítünk ki. Van egy gyümölcsöskertem, abból kikerül a gyümölcs. Két diófámon négy-öt zsák dió terem. Azt megveszik. Jönnek az ünnepek, innen vásárolnak, főleg a patakiak. (Patak a jobbára románok lakta felszeg neve, a jó tíz kilométeres országút felső vége.)
Úgy látja, a helyi román fiatalok némileg másként viselkednek, mint a magyarok, sokakat magával sodort a külföldi egzisztenciateremtés árama. Nyilván, az erdélyi románság tömegeit követve vettek vándorbotot a kezükbe sokan, és keresik megélhetésüket "Spanyolországtól Angolországig" idegen égöv alatt.
– No de rengeteg a vegyes házasság a faluban, ezt mivel magyarázza, Lajos bácsi?
A jelenségre még visszatérünk, íme egy ideiglenes válasz amúgy kapásból az utóbbi évtizedben lábra kapott új párválasztási szokásról:
– Érti a váci fene!... De, tudja, a román lányok sokkal kedvesebbek, könnyebben megadják magukat... Keresztelőkor is sokszor román a keresztanya és magyar a keresztapa, vagy fordítva.
Amikor a kocsikat csak úgy borogatták
Amikor a téesz felbomlására terelem a szót, az emlékiratában megírtakra utal. Egyike volt a választott megbízottaknak, belülről ismeri, mi történt. A szerző engedelmével idézek a kiválóan megfogalmazott, drámai hangsúlyokkal megtűzdelt szövegből:
"A tagság utolsó tevékenysége az volt, hogy ki mivel tudja megrövidíteni a közös vagyont. Ilyen körülmények között került sor a tagság közgyűlésére. (...) Ott beszámoltam a juhászat helyzetéről, hiszen azt én ismertem a legjobban. A gazdaság vezetősége csak fülelt, nem tudta megérteni a bekövetkezett helyzetet. De a megyei vezetők alól is kihúzták a szőnyeget. Ezek csak jöttek, mindig csak utasították a vezetőséget. Igaz, mindig valami csomagocskával távoztak. Ezen a gyűlésen elhatározták a közös gazdaság felszámolását, ennek érdekében egy bizottságot jelöltek ki, melynek élére engem választottak. Így léptem elő a falu legrangosabb, legtekintélyesebb személyévé.
Szét kell a juhokat osztani – hangzott a határozat. (...) Egy bizottságot alakítottunk, amely a juhok azonnali számbavételét kellett elvégezze, mégpedig meglepetésszerűen. A néptanácsnál felkérettem a kollektív irodáról, ki mivel lépett be, hogy aztán ennek arányában részesülhessen az osztozásból. Sós könyvelő segítségével reggelre kész volt a pontos kimutatás a juhok pontos számával. (...) A néptanácstól előzetesen elkértem a közgyűlés jegyzőkönyvének másolatát, amely bizonyítéka volt az én felhatalmazásomnak. Én kiültem egy asztalkával az akol bejáratához, és a kimutatás szerint mindenkinek a személyazonossági alapján kezdtük az állatok szétosztását, de nem válogatás alapján, hanem ahogy következtek, illetve jöttek ki a juhok. Senkivel kivétel nem volt. Úgy nézett ki a szájván eleje, mint egy országos vásár: tele szekerekkel, tele pálinkától jókedvű emberekkel.
A következő reggel korán történt: az egyik csobán hajtott vagy húsz darab juhot. Megállítottam: hova hajtod a juhokat? Azt feleli: haza. Ezek fele kollektív juh – mondtam. Próbálta tagadni, de egyet azonnal felfordítottam, mutattam a bepecsételt jegyet. Azonnal megírtam a jegyzőkönyvet, és aláírattam a juhásszal, hogy alkalomadtán tudjam bizonyítani, hogy lopott. Egyszer csak a szájván elől bekanyarodik egy autó. Kiszáll belőle egy úriember, és üzen, hogy az okmányokkal vonuljak be a juhászok épületébe. (...) Bemutatkozik: ügyész vagyok, maga mit keres itt? Kiveszem a felhatalmazást, megmagyarázom, hogy a gyűlés felső utasításra volt megtartva." Az ügyész behívatja a gazdaság vezetőségi tagját, és láthatóan vizsgálatot kíván indítani. De szándéka meghiúsul: "Addig már tele volt a szoba ideges, várakozó gazdákkal. Aztán beszalad az ügyész sofőrje, hogy az emberek a kocsit fel akarják fordítani. Erre aztán az ügyész az iratokat a kezembe nyomta, és úgy eltűnt, hogy azóta sem találkoztam vele. A juhok elosztásával egy hét alatt végeztünk."
