Szemem színe aranybarna, hajam pedig gesztenyebarna, de hetedikes korom óta festem, mert "nem érzem jól magam a bőrömben". Néha hisztis vagyok. Néha nem bírom a környezetemben élők "rigolyáit", kéréseit, sőt, előfordul, hogy jókedvét sem. Néha ugyanezen embereket nem tisztelem, kiabálok nekik, és sokszor "elfelejtem" kimutatni: mennyire szeretem őket, és mennyi mindent köszönhetek nekik. Néha nincs kedvem semmihez, még a gondolkodáshoz, az elmélkedéshez sem, csak a tunyuláshoz, a fekvéshez, az alváshoz. Néha ezekhez sem. Néha "túlbuzgón" hozzálátok tanulni, de abbahagyom, mert nehéznek találok egy példát. Ez gyakran jellemző más tevékenységemre is. Máskor, ha valakiben ugyanezeket a hibákat megtalálom, félreteszem az empátiát, és alaposan lehordom őket, hogy "menj el, ennyire se vagy képes".
Ahogyan az emberek nagy része, én is utálom a hétfőt, a korán kelést, talán mindent, ami kisebb nehézséggel jár. Gyakran mindezeket csak azért utálom, mert a közvetlen környezetem is utálja. Sokszor mondom, hogy "fáradt vagyok", miközben ez egyáltalán nem igaz, hiszen már csak fiatalságomból is kiindulva tele kellene lennem energiával, tenni akarással. De a környezetem is mindig fáradt. Könnyedén befolyásolnak, hisz félek, hogy nem felelek meg. Kinek? A szüleimnek? A barátaimnak? Esetleg más családtagoknak, ismerősöknek? Nem önmagamnak kellene megfelelnem?
Szeretek könyveket olvasni, inkább spirituális, filozófiai és történelmi témában, de nem nagyon válogatok. Szeretek színházba járni, jó előadásokat megnézni. Szeretek mosolyogni, nevetni, akár saját hibáimon is. Szeretek kedves, közvetlen lenni, önzetlenül segíteni, nem pénzért, és nem semmi megfogható, anyagi jutalomért, csupán egy őszinte mosolyért. Bolondulásig szeretek gyerekekkel foglalkozni. Ők olyan "tiszták és gondoktól mentesek", sokat tanulhatok tőlük. Szeretem, hogy alacsony vagyok, bár emiatt gyakran éreztem magam kevesebbnek.
És szeretem, hogy körülbelül fél éve nem festem a hajam, nem húzom ki feketével a szemem, nem sminkelek, és ballagásomra sem "rakattam" műkörmöket. Vajon így is ember vagyok?

Bencze Melinda