A diót már az ősember is ismerte. Maradványait a neolit-kori cölöpépítmények hulladékai között megtalálták. Balkáni, elő-ázsiai faj, de nálunk is őshonosnak tekinthető. Konyhánk és az édességipar kedvelt nyersanyaga. A nyers dió kevés vizet (24 százalék), a szárított már csupán 7–8 százalékot tartalmaz. Magas fehérje- (17 százalék) és szénhidrát- (keményítő) értéke, valamint C-vitaminja (1000 g-ban 300 g) és karotinja (az A-vitamin elővitaminja) teszi rendkívül fontossá étrendünkben. Nem elhanyagolható a foszforja és a gyakran ipari célból préselt olaja (1 kg-ból 450–500 g sajtolható).
Levele gyógyhatású (vértisztító, féregűző, vizelethajtó), a húsos, zöld termésfala emulzint, peroxidot, alma- és citromsavat, kalciumsókat tartalmaz, a szesz- és kozmetikai ipar látja a hasznát. A közönséges dió számos alfaját, változatát ismerjük, gyakoribb a gömbdió, hengeres dió, a vékony héjú stb. Kalóriaértéke magas: a dióbélé 655 kcal 100 g-ban, a diós laskáé 630, a diós kalácsé 1060.
A mogyoró közismert bokor­alkatú faja mellett nemes változatai díszfák is egyben, vörös levelei, magasabb növése díszít. Valódi tápértékét magas fehérje- (15–16 százalék) és rendkívül magas olajtartalma adja. Mindennapjaink kedvelt étke nassolás céljából, ám ne feledjük el, hogy a pörkölt mogyoró és a földi mogyoróként ismert búr mogyoró 100 g-ja 600–700 kcal-t visz szervezetünkbe. Barkáját a népi hagyomány gyógynövényként tartja számon (láz- és hűléscsillapító, alkalmas hasmenés ellen is).
A mandula őshazája Közép-Ázsia, Kis-Ázsia, de már Kr. e. 500-ban megjelenik Görögor­szág­ban, majd a rómaiaknál és mindenütt Európában. Tá­ja­inkon a török hódoltság korában ismerik meg. Neve az olasz mandorléból származik. Papír­hajú keserű változata kedvelt édesipari termék, magas olaj- (50 százalék) és fehérje- (25 százalék) tartalma teszi értékessé. Vitaminokban (A, B, E) és ásványi anyagokban (foszfor, kén, kálium, réz, mangán) hasonlóképp gazdag. A kereskedelemben is kapható pörkölt mandula kalóriaértéke magas (446 kcal/100 g).