A Székely Mikó Kollégiumban hatvan éve végzett 29 egykori diák érettségi találkozójának egyik szervezője voltam. Az összejövetelt nem szombatra vagy vasárnapra, hanem csütörtökre, május 26-ára időzítettük, hogy ne zavarjunk senkit.
Május 23-án elmentem Bíró Béla iskolaigazgatóhoz, és kértem egy helyiséget két órára, 15 személynek, mert csak ennyien élünk még. Körülbelül tíz percen keresztül szabadkozott, hogy nincs hely, és már jöttünk ki, amikor a titkárnő szerencsénkre meghallotta, hogy miről vitatkozunk, és megkérdezte, mit óhajtok. Mondom, és az igazgató megint rákezdte, hogy nincs hely. A díszteremben sincs? – kérdi a titkárnő, amire az volt a válasz, hogy 12-től kicsengetés van. Nos, akkor 10-től beférünk, mondta a titkárnő, és így történt, hogy mégis az iskola falai között találkozhattunk. Megjelentünk az adott időpontban, a titkárnő beengedett, elbeszélgettünk, távozáskor átadtuk a kulcsot, és eljöttünk. Később hallottam, hogy a kicsengetést nem is a díszteremben tartották...
Május 28-án az 1955-ben egyetemet végzett hallgatók 55 éves találkozóján vettem részt Temesváron. Maga a dékán fogadott, de eljött a prodékán és egy tanár is, elbeszélgetett velünk, 30, régen diplomázott mérnökkel. Másfél-két órát töltöttünk együtt. Hát ez egészen más hozzáállás volt, mint itthon, de ezen csak akkor gondolkoztam el, amikor hazajöttem.
A Mikóban csak nagy-nagy nehézséggel, kizárólag a titkárnő közbenjárására kaptunk helyet – utólag is köszönjük neki, hogy ismeretlenül is segített megoldani azt a gordiuszi csomót, amivel mi elakadtunk –, és az iskola részéről senki, sem az igazgató, sem a helyettese, sem a tanári karból valaki annyit nem mondott, hogy jó napot, Isten hozta önöket. Holott mi 29-en nagyon is öregbítettük a Mikó hírnevét: 23-an egyetemet végeztünk; hat orvos, öt mérnök, tanárok, közgazdászok, jogászok, agronómusok, lelkészek kerültek ki közülünk, és nem lett volna szégyellnivalója sem az iskolavezetőknek, sem másnak, ha köszönt minket, 80 év körüli vén diákokat. Utólag két kollégám – egy orvos és egy jogász – is szóvá tette a történteket, így azt hiszem, mindannyiunk nevében mondhatom: elvártuk volna, hogy valaki legalább üdvözöljön minket, hiszen úgy véljük, hogy a mai igazgatók és tanárok is megöregednek egyszer.
Vántsa Károly, Sepsiszentgyörgy
.jpg)
