A parajdi származású, diktatúrákra "szakosodott" riporter ugyanis felkereste La Paz hírhedt, San Pedro börtönébe ártatlanul bezárt Tóásót – akit, szovátai születése okán atyánkfiának is tekinthetünk, ezzel szimbolikusan azt is jelezve, számunkra sem közömbös, mi történik vele a továbbiakban! –, s a tapasztaltakat megírta mostani könyvében, illetve fényképeit vetítve mesélt a bolíviai, igen­csak embertelen körülmények­ről. Egyéb­ként Lukács Csabá­nak ez az erős­sége: olyan országokat keres fel – nem csak újságíróként, hanem a Magyar Baptista Szeretetszol­gá­lat munkatársaként is –, ahol számunkra is elképzelhetetlen teljhatalmi vi­szonyok, társadalmi körülmények között élnek az emberek (a kötetben Bolívia mellett Burmáról, Észak–Ko­reáról, Ku­báról olvashatunk riportokat). A gyöngyöt fűző, szentképet festő, alkalmi takarítást és angolnyelv-leckét vállaló Tóásó Elődnek tizenhatezer kilométerre hazájától egy kokárda jelenti Magyar­országot, s a számtalan furcsa­ság egyike, hogy cellájáért havi 50 dollár albérleti díjat fizet a "börtön­szakszervezet­nek", Bolíviában ugyanis nem paza­rolják a közpénzt fogvatartottak ellátására. – Az volt a feladatom, hogy erőt adjak neki, nem az, hogy firtassam, miért jött ide – magyarázta Lukács, hozzátéve, a Tóásó és a meggyilkolt Eduardó Rózsa-Flores ügye szerinte kreált ügy, azért, hogy Evo Morales elnök "kikapcsolja az ellenzéket", és úgy vélekedett, féléves EU-s elnöksége alatt Magyarország többet is tehetett volna Tóá­sóért. A Ceau­şescu önkényural­mán edződött Lukács Csaba tapasztalata, hogy az általa megismert diktatúrák mindenike rosszabb annál, ami Romá­niában volt. S hogy miért jár ezekre a he­lyekre? Egyrészt, mert nagyon jó hazajönni, másrészt, mert "helyreteszi fej­ben", a látottak visszarángatják a földre, könnyebb észrevennie, mi fontos, s mi nem. "Próbáljunk annak is örülni, amink van, mert a szomszéd kertje mindig zöldebb lesz"...