A suttogóban Robert Redford egyedülálló empátiával érezte át és orvosolta a lovak szenvedését. A Buck című dokumentumfilmből kiderül, hogy a főhős modellje valóságos személy: Buck Brannaman, aki traumatikus gyermekkorral a háta mögött talált rá különleges hivatására.
Az idei Sundance filmfesztiválon közönségdíjat nyert dokumentumfilm forgalmazását a napokban kezdik meg az észak-amerikai mozikban. Mint Brannaman a Reuters hírügynökségnek adott interjújában elárulta: az 1998-ban bemutatott A suttogó sztorija teljes egészében fikció volt, a róla mintázott főszereplő foglalkozását kivéve. "Ez volt az egyetlen valódi részlet. A filmben a hősnek egy egész nyárra van szüksége, hogy a sérült lóval dolgozzon. Valójában nem került volna ennyi időbe, hogy segítsen azon a lovon" – említette a különbségeket Brannaman. A 49 esztendős férfi szerint egy ember lóhoz való közeledésén és az állattal való kapcsolatán jól látszik az is, hogyan viszonyul az embertársaihoz. "Ha egy ló elfogad valakit, arról nagy bizonyossággal kijelenthető, hogy egyébként is vonzó személyiség. Ha a ló nyilvánvalóan nem állhat valakit, akkor annak valószínűleg nem ártana változtatnia valamin az életében" – hangoztatta.
Brannaman nemcsak a lovat, hanem végső soron a lovast is kezeli. "A lóval való kapcsolat félresiklásának az esetek többségében sok köze van ahhoz a teherhez, amelyet a lovas cipel magával. Rányomja a bélyegét a lóval való viszonyára. Egy ló olyan érzékeny, nem tud segíteni valakin, akin ekkora teher van. A ló ezt nem tudja feldolgozni. Ahhoz, hogy megteremtődjön az összhang, és a ló elfogadja az embert, az illetőnek meg kell birkóznia saját problémáival" – magyarázta.
A dokumentumfilmből kiderül, hogy Buck gyermekkorában sokat szenvedett brutális apjától. Végül nevelőszülőkhöz került, és a segítségükkel sikerült megtalálnia a helyes utat. "Az erőszak megmérgezheti az ember gyerekkorát, de nem veheti el tőle azt az ösztönös tudást, hogy különbséget tegyen jó és rossz között. Nem veheti el tőle a döntés lehetőségét" – vallja a férfi. Mint mondta: a filmből azok a jelenetek zaklatták fel leginkább, amelyekből azzal szembesült, mennyire megviselte gyerekkori barátját is az ő szenvedése.
Brannaman úgy vélte, a dokumentumfilm hozzásegíthet egyeseket ahhoz, hogy változtassanak életükön. Hogy olyanok akarjanak lenni, mint mondjuk az ő – ma már 88 esztendős – nevelőanyja, aki felkarolta és szeretettel felnevelte őt. "Sok az olyan gyerek, akit nem akartak, vagy akinek nincs otthona. Talán felmerül valakiben, hogy kövesse azt az utat, amelyet ő járt be. Ha csak ennyi megy át a filmből, már akkor megérte."
