Összebeszéltünk négyen, hadd nézzük meg Vereckét, hogyan keltek át a Kárpátokon a mi őseink, kik is élnek még azon a tájon. Aztán mi is vegyünk egy mély lélegzetet, vigyünk egy kis erdélyi levegőt régen ott élő testvéreinknek.
Így indultunk el június 13-án: Keresztes László, Bartha János, Zelenák József és magam erre a nagy útra. Mellékesen, de Isten iránti hálával, római katolikus, evangélikus, református egy úton, egy gépkocsiban és békességes együttlétben.
Első megállónk Erdődön volt, a tó partján, ahol egykor jó Petőfi Sándorunk is megállt. Nagykárolyban megnéztük Petőfi szobrát és egy kicsit a szép várost is. 14-én átléptük az ukrán határt. Megérkezés Beregszászba: jelenben a legnagyobb magyar városba Kárpátalján.
Örömmel tekintünk fel a magyar gimnáziumra, amelynek oldalán a sokatmondó felirat ekképpen szól: "Tanulj nálunk anyanyelveden, hogy ne csak diplomád, tudásod is legyen!" Találkoztunk a református lelkipásztorral, aki elmondta, hogy a templomban ülők helye 1200. Jó tudni, hogy az egyházközségben öregotthon, árvagyermek-ellátás, szegénykonyha, iszákosmentő szolgálat működik. Összeölelkeztünk Benkő László nagy hírű magyarországi énekessel és barátaival, akik a református templomban tartandó koncertjük előkészítésén dolgoztak. Marien magyar tanárnő (aki híven ápolja a kapcsolatot Keresztes László tanár barátunkkal és az iskolával) megmutatta Beregszász nevezetességeit (Petőfi-szobor stb.).
Nagydobrong a legnagyobb magyar község Kárpátalján. Sokan mondják, nincsen csoda! Mi négyen tanúsítjuk, hogy igenis, van, mert amit ott tapasztaltunk (az ukrajnai körülményeket tudva), az csodálatos volt. Kilenc és fél hektáros területen működik az árva, nyomorúságban élő, mozgásképtelen leánygyermekek számára létesített otthon. Vezetője Katkó László. Jelenleg 73 leánygyermeknek ad boldog otthont négyévestől tovább, amíg férjhez nem mennek, vagy jobb munkát nem találnak. Csodálatos tangazdaságot tart fenn, kertészetet, gyümölcsöst. Traktora van, ló-, tehén-, disznótartással működik önállóan, nagyon kevés állami hozzájárulással, alapítványok, külföldi támogatók és kárpátaljai hívő emberek támogatásával. Ott tapasztaltuk, hogy mit jelent az Istenbe vetett hit. (Ha valamelyik gyermek rosszul viselkedik, "büntetése", hogy vasárnap nem mehet templomba!) Ott tapasztalhattuk, hogy igaz: nyelvében él a nemzet, de Kárpátalja bizonyságtétele, hogy Istenbe vetett hitben él a magyarság. Legyen egyetlen bizonyosság emellett, hogy az utak szélén, a falvakban gyönyörű meggyfákon mint egy-egy koszorú lógott a szép piros meggy, de azt csak a gazdája szedheti le, és egyetlen törött ágat sem láttunk. Ott valóság a "Ne lopj!" Ott találkoztunk három keresztyén orvossal, 50 év körülivel és 28 évessel is, akik szolgálatnak tekintik a hivatásukat – ami szintén csodálatos. Azok a kislányok megtanulnak zöldséget termeszteni, főzni, mosni, takarítani, minden házimunkát elvégezni. Néhányan már férjhez mentek, és boldog családanyák!
Június 15., csak vázlatosan: indulás Munkács várába, óh, milyen felemelő látvány a vár maga, megállni Zrínyi Ilona és gyermeke, II. Rákóczi Ferenc szobra mellett. Munkácson is van református templom és gyülekezet. Nagyszerű történelem szakos tanárnő volt az útikalauz, öntudatos, pontos ismerettel beszélt.
Verecke. Idézem: "Az emlékjel kápolna alakú, a hét honfoglaló törzset jelképező hét kőtömbből áll. Középen gránit oltárkő található, amely a vérszerződéshez használt helyeket jelképezi." Sajna, vandál kezek gyakran megrongálják, de hithű magyar kezek ismét megjavítják. Reméljük, az emberek ezt a kicsinyes törpelelkűséget egyszer kinövik.
Visszafelé jövet megálltunk Ungváron, Kárpátalja legszebb városában. Mintegy 120 000 lakosa van, amelyből 16 000 magyar. Legszebb a görög katolikus templom, amelyben három nyelven tartanak istentiszteletet, magyarul is! De láttunk rengeteg, az "új honfoglalást" bizonygató, most épülő pravoszláv templomot is... A történelmi hűség kedvéért a szolyvai emlékműnél tett szomorú látogatásunkat is leírom. Szolyva a Latorca két partján terül el. 1944 őszén itt gyűjtőtábort alakítottak ki, ennek a területén tartották fogva az ide elhurcolt több tízezer embert. Őket aztán a Gulágra vitték, a szovjet munkatárborokba. A csel az volt, hogy csak néhány napra viszik el őket, hogy a háború által lerombolt épületeket helyreállítsák. A sors fintora, hogy olyan fiatalok is voltak ott, akik az öregek helyett mentek el önként, mert jobban bírják a munkát, és mi az a néhány nap? Aztán soha nem jöttek vissza. A hálás utókor gyönyörű emlékparkot létesített, fekete márványtáblára írták a 12 000 áldozat nevét, akiket a sztálini rendszer pusztított el. Ez a mi magyar siratófalunk.
Június 16-án indultunk hazafelé. Elkísért Beregszászig a kedves házigazdánk, Katkó László, és milyen jó érzés leírni, hogy ott Marien tanárnő és a beregszászi Bethlen Gábor Gimnázium igazgatója, Keresztes László régi barátai vártak, és elkísértek a határig...
Nem lenne teljes a beszámoló, ha kihagynám a szatmárcsekei világhírű, kopjafás, csolnokos formát mutató temetőt. Ilyen a világon csak egy van! Tisztelegtünk Kölcsey sírja előtt, és miért ne írnánk le befejezésképpen: Isten, áldd meg a magyart!
Nagyon kérek mindenkit, hogy – Róma, Velence, Párizs, Svájc, Horvátország stb. után, előtt – menjen el Kárpátaljára, várnak minket, és nagyon tudnak szeretni.
Incze Sándor
nyugdíjas református esperes
