Jakobovits Miklós: A vár – vegyes technika

Beszállt Szarvadi T. Loránd magánvál­lalkozó is, jelezve, hogy tényleg léteznek jelenkori mecénások, akiket érdekel a mai képzőművészet, fantáziát látnak benne. Tavaly tizenkilenc erdélyi és magyarországi művészt hívtak meg, feltételeket biztosítva a nyugodt alkotómunkához, idén a résztvevők száma huszonhatra nőtt.
S hogy megérte, nem kérdés, hiszen a két tábor közös anyaga (az idén készült munkák mellett megtekinthetőek a tavaly született művek is) máris egy igen érdekes, izgalmas, nyugtalanító jelenkori magyar képzőművészeti gyűjteményt jelez, amely – ha a kezdeményezés folytatódik, márpedig ez a terv – tovább bővülve tükrözheti, hol is tart jelenleg bizonyos erdélyi (vagy az Erdélyből Magyarországra átköltöző) jelentékeny festők művészete.
S mivel a művek ott maradnak a Grand Hotelben, az esztendőről esztendőre bővülő gyűjtemény értéke korántsem csak eszmei! Az alkotások a szálloda folyosóit, szobáit s a környező parkokat díszítik majd, összetéveszthetetlenné varázsolva a Grand Hotelt....
Piktúráról írtunk, már csak azért is, mert elsősorban a festők jelenléte a meghatározó, a grafika szinte teljesen hiányzik (üdítő kivétel a kiváló Bardócz Lajos jelenléte), a szobrászok viszont egyre kikerülhetetlenebbül vannak jelen (Vetró András, Petrovits István, Győri László, Vargha Mihály etc.), a textilművészek is feltűntek (Simó Enikő, Kubinyi Anna), keramikus (Jakobovits Márta) és zománcművész (Egri István), s a művészfotó is, mint különös, bizarr színfolt, ha mutatóban is, megtalálható (Nagy Lajos, Balási Csaba).

Kádár Tibor: Szindbád I. – olaj

De, ismételjük – s ez már a tavalyi tárlaton érzékelhető volt, az idein is nyilvánvaló –, hogy a bálványosi művésztábor arculatát a festők, az erdélyi magyar piktúra középgenerációjának jeles alkotói határozzák meg, elsősorban Ja­kobovits Miklós, Gaál András, Márton Árpád, Kosztándi Jenő, Kosztándi B. Katalin, Vinczeffy László, Kádár Tibor, Petkes József, Simon Endre... A sort lehetne folytatni, hiszen a művészek, sportnyelven szólva, hozzák formájukat. Ebben oroszlánrésze lehet annak is, hogy ez a művésztábor (és ezt már tavaly örömmel üdvözöltük) nem tematikus jellegű, azaz nincsenek megadott témák, mindenki azt csinál, amit éppen akar, ott folytatja, ahol otthon átmenetileg abbahagyta. Így igazi műhelyjellege is van a tábornak, az elkészült művek színvonala jelzi, hogy a feltételek adottak voltak, s a napokra összeverbuválódó közösségben eszményi volt a hangulat.
Még egy megjegyzés: ha a tavaly érzékelhető volt az elkészülő munkák jó részén, hogy a művészekre hatással volt a leírhatatlan, állandóan arcát változtató, gyönyörű bálványosi táj, idén ez már nem annyira észrevehető. Vannak viszont egészen elképesztően izgalmas munkák.
Bartos Jenő Égi jelével kezdenénk, ennek a fehér, kék csíkkal átszelt gömbnek valami egészen fantasztikus hatása, hangulata van, atmoszférát teremt maga körül, él. Hasonló gömbforma Simó Enikő vegyes technikával készülő Spektruma is, bizarr, különös világról tudósít. S most – adott terjedelemben a bőség zavarával küzdve – néhány felejthetetlen fest­ményt említenénk. Jakobovits Miklós A vár című képe kimered a környezetéből, sárgás, szürke színeivel (a művész a felületek megmunkálásának egyik nagy jelenkori mestere) a romos(nak látszó) vár, a sötét és komor háttér előtt valami olyannak az ittlétét jelzi, amit nehéz szóban kifejezni. Mindenesetre, a vár zárt. A vár van. A vár áll, és már többé soha nem hagy el, jelenléte nyugtalanítóan kísér...
Kosztándi Jenő Lámpa­gyúj­tása is felejthetetlen. Egy sötét, feketébe, kobaltkékbe rejtőző falu sejthető, házainak ablakain narancssárga fények jelzik az ember jelenlétét, bizarr kontrasztban a sötétséggel, ezek a fények – tán tizenkettő-tizenhárom –, mint a szentjánosbogárkák, villódznak...
Bűvöletes Kosztándi B. Katalin narancssárga napkeltéje, s Márton Árpád sárgában sugárzó Kénkisasszonya is, a sárgásvörös Fortyogó nyomasztóan mutatja, hogy a művész nem tért ki a bálványosi környezet bizonyos látványosságainak hatása alól. A kompozíciók átgondoltsága s a színek elvarázsolják a nézőt, akárcsak Bardócz Lajos a Szent Anna-tó legendájából ihletődő, bizarr színekben pom­pá­zó munkája, Ká­dár Ti­bor kétrészes, egy me­sebeli álom­vi­lá­got tüneménye­sen felidéző Szind­bádja, vagy Egri István ugyancsak kétrészes, káprázatos színekben tün­döklő, mégis nyomasztó Fausztja.
Gyönyörűek Gaál András festményei is. A megszokott élénk, már-már agresszív vörösek megejtő sárgás-fehéres foltokba tűnnek át az Impresszi­ón, míg a Bükkös kobaltkék, smaragdzöld, lilás, fehéres tömbjei egy elvarázsolt tájat idéznek, dacosan, vonzón, felejthetetlenül. A kikerülhetetlen, vad székelyföldi táj jelen van Bíró Gábor színesen kavargó színfoltjain éppen úgy, mint Botár László gyimesi vad erdőrészletén, Petkes József felejthetetlen Fűzfák című festményén vagy a Bivalyok hátterében.
Néhány egészen különös munka is született, V. Bodoni Zsuzsa Temp­lomok című képén egymás mellé zsúfolt templomok düledeznek, mint a sírkeresztek, minden mozog, inog, változik. Bizarr, sokszínű, megfejthetetlen, mégis ismerős alakzat Simon Zsolt Álmodozója kaleidoszkópszerű hatást kelt. A tárlatot mintegy megnyitó Vargha Mihály Sá­mánnéja ironikus látomás a Varghát régóta kísértő sámánvilágról. Petrovits István fekete háttérben fehéren kirajzolódó aktja is megejtően folytatja Petrovits nőlátomásait, míg Vetró András Szent György-legendát ábrázoló domborműve a harc hiábavalóságáról és abbahagyhatatlanságáról egyszerre beszél, fából készült Torzója valami jól intonált mélabút árasztva teremt aurát maga körül.

Kubinyi Anna: Szintézis – textil

A bálványosi művésztáborban először jelen lévő Kubinyi Anna kisméretű textíliája bravúros kompozíciójával nyújt megejtően mágikus hatást, eljátszva az anyagában rejlő ismétlődő szimmetriákkal. De mágikus a kisugárzása Győri László Ősfohász című faszobrának is. Úgy teremt aurát maga körül, hogy nem zavarja a szomszédos műveket, mintegy kiszakad, s nézőjét is kiszakítja környezetéből.

Vinczeffy László: A táltos – pasztell

A jellegzetes, bizonyára székelyföldi udvarok Nagy Elődöt, Ughi Istvánt is megigézik, utóbbinak van egy gyönyörű tájképe a Gyimesekből. De megemlítendő Simon Endre szárhegyi utcája is a maga rusztikus jelenvalóságával. Egészen különös a hatása Jakobovits Márta A domb című "sötét" munkájának is, valami reális fenyegetés veszélyét is rejti ez a bizarr dombalakzat. Az eddigi bizarr, sci-fi-be illő alakzatok jelennek meg másképpen és ugyanúgy Vinczeffy László képein is. A táltos álma és A táltos egymás tükörképei, egymást folytatják, s egy borzongató rémvilág jelenlétéről árulkodnak, álomban, képzeletben.

Nagy Lajos Táj a Kárpátokból című, kiválóan megkomponált fotográfiája jelzi, hogy nem véletlenül van jelen, fotója kimondottan festményszerű hatást nyújt, erős atmoszférája miatt nehezen feledhető. Akárcsak az egész tárlat, magában rejti a reprezentatív folytatás ígéretét.