Hiszen mi sem lenne egyszerűbb, mint ujjal mutogatni a diákra, a tanulás hiányával magyarázni a történteket – mint teszi azt például az oktatási miniszter –, és kioktató hangon ecsetelni: látod, fiam, ha nem tanulsz? Ugyanúgy kézenfekvő a tanárokra hárítani a felelősséget. Mondhatnánk, kevés manapság a hivatástudattal oktató pedagógus, nem is érdekli őket sem a gyermek, sem a tananyag, sem saját maguk képzése, fejlesztése, járjon le valahogy az óra, adják ki azt a kis fizetést, aztán majd csak lesz valahogy. Lehetne az oktatási minisztert is okolni a történtekért: a reformnak nevezett állandó kapkodásért, a szigorításokért, a tételek kidolgozásában, fordításában, a szervezésben tapasztalt hiányosságokért.
De vajon kielégítő lenne az ilyesféle válasz? Vajon a könnyed legyintés vagy a lelkiismeretünk megnyugtatása végett kiötölt magyarázkodás, felelősséghárítás segít-e megoldani azokat a súlyos gondokat, amelyekkel az idei vizsgán elért jegyek alapján az oktatási rendszer minden szereplője szembesül?
Eléggé egyértelműen megmutatkozott, hogy részmegoldásokkal nem orvosolhatók az összeomlás szélén álló tanügyi rendszer gondjai-bajai. Nem elég például csak a felmérést szigorítani, ha közben a tananyagot továbbra is csak "leadják", és talán azt sem várhatják el a tanártól, hogy ugyanolyan lelkesen végezze munkáját, ha előbb levágják fizetését, úton-útfélen megalázzák. Kiszolgáltatottságát pedig csak fokozza, hogy a diákhoz nem csupán annak tudása, felkészültsége, igyekezete alapján viszonyulhat, hanem azt is állandóan mérlegelnie kell, ha megbuktat egy diákot, vajon lesznek-e elegendően ahhoz, hogy katedrája – tehát megélhetése – ne kerüljön veszélybe. A kérdések sora a végtelenségig folytatható, érvek, ellenérvek garmadával felsorakoztathatók – de talán mégis inkább az alapvető, a tanügyi problémákon túlmutató jelenségekre kellene összpontosítanunk.
Hiszen nap mint nap tapasztaljuk: egyre értéktelenebbé válik a tanulás, a tudás, a tisztességes munka. Azok élnek jól, azoké a világ, akik ügyeskednek, akik a balkáni viszonyokhoz alkalmazkodva sürögnek, fennforognak, üzletelnek, seftelnek – természetesen, nem a tisztességes, munkahelyeket teremtő vállalkozókról van szó –, csodálkozva nézzük, manapság többet ér a pártkönyvecske, mint a doktori oklevél, keserűen konstatáljuk: azok lesznek vezetőink, akik annak idején csak segítséggel mentek át az érettségin.
És amíg ezen az értékválságon nem tudunk változtatni, amíg magunk is inkább alkalmazkodunk, semhogy megálljt parancsoljunk, készülhet bármilyen átfogó oktatási reform, jöhet akárhány új miniszter, cserélődhetnek a kormányok – marad minden a régiben. És csak hebegünk, mint a rossz tanuló felelés közben: tanár úr, kérem, én készültem...