Néhai Ferencz Demeternek százhúsz leszármazottja él. Ez egy egész falunyi ember! Uzonkafürdő lakossága ötvenhét személy – mindannyian magyarok –, Ferencz Demeter családjából két ilyen falu népessége is kitelnék.
Ebben a demográfiailag legatyásodott korban ez valóságos csoda. Erre magyarázatot a 67 esztendős András Katalin (született Ferencz) családtörténetében találok, amelyet előbb szóban idéz fel, majd a hitelesség nyomatékául egy százlapos, nagy formátumú füzetet vesz elő. Katica néni családfáját egyébként az uzonkafürdői leszármazottakat ábrázoló, kendervászonra hímzett faliszőnyegről is megismerhetem, de a vaskos fotóalbumok, a gazdag néprajzi gyűjtemény is olyan családkultuszról vall, amely ámulatba ejti az embert.
A nagycsalád fotóján Katica néni édesapja, Ferencz Demeter, és édesanyja magyarbékási, de szülei révén gyergyószárhegyi származású asszony – ezt azért hangsúlyozza, hogy ne higgyem románnak, mert a gyergyói Veress családnévből Roşut írtak, mint ahogy apja Ferencz családnevéből is Ferenţ lett, t-vel a név végén, s a betű alatt egy farkinca, amelyet a román ábécében c-nek kell olvasni.
Azt is megfigyelem, hogy Katica néninél csak az "édesapám" és "édesanyám" tiszteletteljes megnevezés ismeretes, az "apám", "anyám", vagy az "apu", "anyu" sértésszámba menne. A Gyergyóból Magyarbékásra (Bicazu Ardelean) származó apai ág története romantikus, a székelyföldi nagycsaládok sorsára jellemző. Édesapja a deszkagyárban fuvarozott, ott ismerkedett meg édesanyjával, akinek az apja – Katica néni nagyapja – a deszkaáru bevagonírozásánál dolgozott.
"Az van benne – magyarázza közben a füzet tartalmát –, hol születtem, honnan jöttem. Minden családtagról külön írtam. Az adatok mind megmaradtak az emlékezetemben, mert nagyanyám ezekről a dolgokról sokat mesélt. Amíg férjhez nem mentem, nagyanyámmal egy ágyban aludtam. Nagyapám 1958-ban halt meg, nagyanyám még élt tíz esztendőt, 1968-ban temettük el. Az uzonkai temetőben nyugszanak, az édesapám születésének százéves évfordulóján az ételezés után az ő sírjukra is virágot teszünk. Édesapám méltatására a baróti Krizbai Imre tiszteletes urat kérjük fel."
A csángó származástudat éltető ereje
"Édesanyám Nagy-Gyimesben, Hidegségben született. Nem voltak elesett emberek, üzletük is volt. Gyimesekben mai is vannak unokatestvéreim, de őket nem ismerem. Nem sokat mozogtam a világban. Apai nagyapáméknak malmuk is volt Magyarbékáson. Ma is megvan. Három fiú abból az ágból Csíkszeredába került. Azok magyarok. A többiek másfelé mentek, s románok lettek. De mind római katolikusok vagyunk."
Sorra vesszük a testvérek számára ajándékként szánt családi fotón lévőket. Édesapja és édesanyja bemutatása után a testvérei következnek. A tizenhárom gyermekből heten élnek. Az ikrek, András és Béla 1933-ban születtek, 1934-ben lány testvérük érkezett, utána ismét ikrek következnek. (Négy ikergyermek egy családban!) A keresztnevek is beszédesek: az említettek mellett Péter, György, Mihály, Erzsébet, Anna, Valéria, Mária és Teréz. És természetesen ő, Katalin. "Édesanyám Virág, 1913. március 13-án, virágvasárnapján született. Így lett Virág. Édesapám úgy lett Demeter, hogy október 26-án, Demeter napján született. A régiek gyermekeiknek ősi neveket adtak. Nem cifráztak semmit" – zárja le a gondolatot.
A "mozdulat" után
A Ferencz család Szárazajtáról került Uzonkára 1940-ben, "mikor meglett a mozdulat", amint Katica mondja. (A magyarok bejövetelének ilyen megfogalmazását még nem hallottam.) Testvéreinek fele Szárazajtán született, ahol az édesapja 1936–1940 között román csendőr volt. Katica néni már a Nagy-Murgó alatti faluban, Uzonkán. A szárazajtai évekre tehát csak közvetve, a családi hagyomány alapján emlékezik. Ebből az időszakból vannak kellemetlen emlékei. Amint "meglett a nagy mozdulat" – bejöttek a magyar katonák –, a Szárazajtára érkező idegenek a román csendőrt felelősségre akarták vonni. A falusiak álltak ki mellette. Az apja, Ferencz Demeter barátságos és alkalmazkodó ember volt, azt tanácsolta a gyermekeinek is, hogy a koldushoz is le kell hajolni, és a miniszterrel is tudni kell szót érteni. Apjának mindig parancsoltak. A Katica néni férje, András Antal nem győzte emlegetni: bárhová ment, s elmondta, hogy ő Ferencz Demeternek a veje, rögtön tudták, kiről van szó.
Hogy az apja miként lett román csendőr, maga sem tudja, csak sejti. Együtt következtetjük ki, hogy ha a nevét Gyergyóbékásban Ferenţre módosították, és ha a húszas években a csendőrséghez sorozták be katonának, magától adódik a következtetés: leszerelés után a csendőrségnél ajánlottak állást. Az, hogy miként viselkedett, abból is kiderül, hogy neki nem volt "vaj a fején", a magyarok is hívták kakastollas csendőrnek, de erre már nem vállalkozott, mint ahogyan az 1945-ös fordulat után sem lett román csendőr. Pedig hívták, ajánlották.
A kicsi magyar világban – és azután is 1954-ig – utász volt Uzonkán, Nagybaconban és másfelé is gondozta az utakat. A magyar hatóságok első dolga volt, hogy a "román világban" katasztrofális állapotba romlott utakat rendbe rakassák. Ezrek és ezrek keresték a kenyerüket az útépítéseknél.
1954-ben Ferencz Demeter a kőbányához szegődik. A nagy családot el kellett tartani. A bányánál a családtagok után kartellát kapott, pontra még ruházatot, lábbelit is lehetett vásárolni. A bányánál kerekes mester volt. Ehhez is értett, mert a Katica nagyapja kerekesmester és ács volt. A mesterséget tőle "lopta el".
Az uzonkai évekből nem a legkellemesebb történet, hogy a háború után beállították a kommunista pártba. Ezt a falusfelek nem nézték jó szemmel. De nekik senki vér szerinti rokonuk nem volt, s a megélhetésért, a család eltartásáért ismételten alkalmazkodni kellett az új világhoz.
Beszélgetésünk során azt hittem, hogy Katica erősen aparajongó. Egy másik családi történet aztán módosította ezt az egyoldalú képet. "Jött a kollektivizálás. És jött a rajontól Kelemen elvtárs Uzonkára. S édesanyámnak azt mondta: szedje le a falról azokat a szentképeket. Az édesanyja azt válaszolta: maga parancsolhat az uramnak, Demeternek, de nem Virágnak!"
Sokat dolgoztak. Pedánsak, tiszták, ápoltak voltak mindig, s az volt a környezetük is.
A nagybőgős kőműves
A családi témák kikerülhetetlen tartozéka Katica férjének élettörténete. Férje, András Antal tizenkét éve halott. És mintha ez bűvös szám lenne, tizenkétféle súlyos betegséget sorol fel, amelynek az áldozata lett. András Antal alapfoglalkozását tekintve kőfaragó volt, mint a térségben annyian. Ez látszik is a polgári típusú ház fundamentumán. A faragott kőidomok művészi kivitelezésűek. Ilyen az udvartól a kertet elválasztó támfal is. A kőfaragás emlékét hordozza a terep planírozása. Kőbányai meddővel egy hatalmas gödröt töltöttek fel, teraszosítottak, így alakították ki a telek és az udvar képét. Képzett tervezőmérnök sem készíthetné ezt megfelelőbben.
Férje a mikóújfalusi zenekar tagja volt. Nagyvilági életet élt, mulatófajta férfi hírében állt. Az is volt. Csodálkozva kérdezek rá, hogy a kőfaragás mestersége hogyan fér össze a zenéléssel, az egyikre a kemény, férfias munka a jellemző, a másikra a kifinomult kéz és ízlés. – Bőgős volt – mondja mosolyogva. S a bőgőt jobban szerette, mint a családját.
Ha pedig valaki erős egyéniség – márpedig Katica ilyen –, akkor ezen az állapoton is tud változtatni. Meggyőzte a férjét, hogy vegye kézbe újra a kőfaragó szerszámokat, s hagyjon fel a nagyvilági, a mulatós élettel. És maga is mellé állt. A Hatod felé az utat védő támfal kőfalainak elkészítésénél is dolgoztak.
Csodálkozva nézem az ápolt idős asszonyt, látom, hogy jó erőben van, de azért rákérdezek: mit csinált a bányában?
Szegélyköveket faragott, kockaköveket, kocsiterhelésnél is dolgozott. Nem volt könnyű élet. Egyik bátyjának fél karját a málnásfürdői gyár téglaprése szakította le, és Chişu doktor meg sem próbálta visszavarrni, hanem levágta. Emiatt vált munkaképtelenné, és elkezdett inni.
A családi fotókat nézegetve állapítom meg, hogy testvéreivel együtt jól, ízlésesen, polgári módon öltözöttek. A lánytestvérek sötét kosztümben, a férfiak öltönye is igényes. Az asszonyok kimondottan "mutatósak". Édesanyjuk, édesapjuk "szép pár" volt, ahogy Uzonkán mondják. És, érdekes módon a polgári viselet milyen jól megfér egymás mellett a Katica saját kezével varrt és a székely falvakról beszerzett néprajzi értékű gyűjtemény mellett.
Katica málnásfürdői portája és a tiszta lakás a bizonyíték arra, hogy a családi hagyomány miként él és öröklődik a székely famíliákban. Erre a hagyományra ráépül az iskola. Bár négy elemit végzett, látszik rajta, hogy Uzonka híres tanítója – magam is ismertem –, Bardócz Sándor keze alatt végezte az elemit. Varrni is az óvónőtől tanult meg.
Családi ünnep előtt
"Úgy tervezem – folytatja –, hogy aki él, mindenki legyen jelen az apám századik születésnapjára emlékező uzonkai találkozón. A misét a baróti plébános tartja a szabad ég alatt, mert Uzonkán a templom akkora, mint ez a szoba. Nem férnénk el. Sokan leszünk. A magyarországiak nem tudnak mind hazajönni. A mise után mindenki csoportosul az ő leszármazottjaival. Fényképeket is készíttethetnek, de azt már nem én fizetem, 400 lej a nyugdíjam, ebből nem sokra futja. Áron unokám Szentgyörgyön a Mikesben jár, székely ruhába öltözik, s ő adja át a csoportképet, amelyen a testvérekkel és édesapámékkal együtt vagyunk. Annyi példányban készítettük el, amennyi a család mai állása. Mi, testvérek heten élünk. Összesen 32 testvér, 52 unoka és 23 dédunoka van. Nem vagyunk nagy urak. Egyedül az egyik fiam volt vállalatnál technikai igazgató. Nagy pozíciókban nemigen vagyunk. Nővérek, asszisztensek és munkások. Ilyen a család. Az unokák sem futottak messze. Munkások. Az ételezés Uzonkában szabadtéren lesz. Ott terítünk. Leves, flekken, kürtőskalács, szilvapálinka és sör. És sütünk régimódi, csángó kalácsot."
A régimódi csángó kalácsokat fényképről be is mutatja. "Itt sirítjük a kicsi kürtőskalácsot. Aztán sütünk finom perecet. Font kalácsokat is. Négy font kalács kell, ezek tetején egy perec, benne ül egy sült tyúk. A tyúk szeme gyöngyből van. És ekkor mondjuk a verset: A Piciné tarka tyúkja / Elvándorolt vándorútra / Gyere haza, édes tyúkom... A tyúkot felteszik egy fára, alája kis tüzet raknak, hogy a füst elől szálljon le a fáról."
Meglepődve észlelem, hogy a családtörténet régebbi eseményeit és szálait is rendezett fotódokumentáció rögzíti. Ez mintegy illusztrálja azt a gazdag néprajzi anyagot, amely a gyergyói, magyarbékási, gyimesi és háromszéki székely család egykori és mai életvitelét jeleníti meg.
Ha az uzonkai családfa tizenhárom hajtására s a Ferencz testvérek fotójára nézek, amelyek még édesanyjuk és édesapjuk életében készültek, rácsodálkozhatom arra, hogy ebben a családi kötelékeket bomlasztó világban – az új magyar alkotmány kapcsán a szocialisták most sikoltoznak az Európai Parlamentben, hogy a családot, egy férfi és egy nő kapcsolatát az alaptörvényben a társadalom alapjának tartják –, szóval, lám, a magyarság nagy szétszóratásának századában van egy nagycsalád, amelynek a nevében megváltoztathatnak egy-egy betűt, más nyelvre fordíthatják-torzíthatják azt, ők megmaradnak annak, aminek születtek: magyarnak.
