Vacsoráztunk, aztán kiültünk az udvarra. Meleg, nyári szellő fújdogált, az egész utcában széthordta a dohányvirág illatát. Imádtál ilyenkor a fahintán üldögélni. A gyerekek cserebogarakat gyűjtöttek. Aztán Sanyika vagy hármat-négyet a markába fogott, odasündörgött mellém, az orrom előtt szabadon engedte őket, és futásnak eredt. Felpattantam hirtelen, hogy meglegyintsem, de egy pillanat múlva már én is nevettem. Kicsit azért haragudtam rád. Rá sem szóltál, pedig tudtad, mennyire irtózom a bogaraktól. Aztán az utcáról motorzúgás hallatszott.
– Ez valami nyugati autó lehet, nem úgy köhög, mint a mi kis Da­ciánk – néztél somolyogva a gyerekekre, de nekem szólt a célzásod.
Hallottuk, ahogy a kocsi lelassít, pontosan a kapunk előtt, aztán nejlonzacskó recsegett, végül a kocsi továbbhajtott. Valamit kidobtak. Nem lepődtünk meg, megszokott volt, hogy a hétvégi kirándulók, ahelyett hogy hazavitték volna a szemetet, a patakba dobták, ami előttünk folyt. Ilyenkor mindig káromkodtál egy jó cifrát, de csak édesen magadban, hogy ne mutass rossz példát a gyerekeknek.
Negyedóra elteltével halk nyivákolásra lettünk figyelmesek. A hang egyre erősödött, és rájöttünk, hogy valójában keserves nyávogás. A gyerekek gyorsan kifutottak az utcára, hogy megkeressék a hang forrását. Láttam rajtad, hogy ismét felhoznád a kocsi témát, de olyan szép este volt, nem veszekedéshez való, úgyhogy békítőleg hozzád bújtam. ĺgy vártuk, hogy visszatérjenek a gyerekek. Közben füleltünk: nejlonzacskó recsegett, majd a gyerekek ujjongása hallatszott. Mindenikük egy-egy kiscicával a kezében érkezett. Nagyon picik voltak, csak pár napja nyílhatott ki a szemük. A testük még nem volt arányos, inkább deformált szőrpamacsra emlékeztetett, de olyan gyámoltalanok voltak, hogy egyből megesett a szíved rajtuk. Meg az enyém is.
Az udvar közepén letették őket, szorosan egymás mellé. Hemperegtek a fűben, és jó testvérként meg-megpofozták egymást. Neked máris a kis fekete lett a kedvenced.
– Már csak nevet kell adnunk nekik – lelkendezett Sanyika.
– Na de ki mondta, hogy megtarthatjátok? – kérdezted, igyekezve szigorúnak tűnni. Vagy az én voltam?
Erre mindannyian elővették a könyörgő ezentúlmindennapmimosogatunk-tekintetüket. Mosolyogva összenéztünk, aztán rájuk, végül te mondtad ki, amit már úgyis mind tudtunk. Én azért picit csóváltam a fejem, de csak komolytalanul, félmosollyal a számon.
Következhetett hát a névadás. Sanyika szerint az ő koromfekete cicája volt a legharciasabb, a többiek réme, tehát az ő neve csakis Frakk lehet. Próbáltuk lebeszélni róla, de hiába mondtuk, hogy adjon neki egy becsületes macskanevet, hajthatatlan volt. Kata azt mondta, hogy ha Sanyika adhat hülye nevet a cicájának, akkor ő is nevezheti a sajátját Britniszpírsznek.
– Ráadásul még Britnek is lehet becézni – tette hozzá.
Már csak az utolsó piciny várt névre. Jobb ötlet híján az ő neve egyszerűen Cica lett. Hát így történt, hogy a mi öttagú családunk nyolctagúra bővült!