Sokszor rácsodálkozunk, hogy a kisgyerek milyen jól eljátszadozik egy üres dobozzal, egy pálcával, egy fenyőtobozzal, pár kaviccsal, de hamar ráun az önműködő játékaira.
A dobozból ugyanis lehet autó, vonat, ház, egy fenyőtoboz átlényegül rakétává, díszfenyővé, a kavicsok katonák, mert a képzeletnek semmi sem szab határt. Miközben alkot, teremtő erői mozgásba hozzák a világot, lelkesedésében újrateremti a mindenséget.
Felnőtt korra sajnos a legtöbb ember megfeledkezik a maga vele született teremtő erejéről, és elmerül a mindennapos munka rutinjában. Minél hosszabb ideje tölt be egy adott munkakört, annál kevésbé talál kihívást benne, főleg ha nem is kedveli igazán a munkáját, csak a megélhetés kényszeríti e helyzetbe. Ez az állapot fokozatos elfásuláshoz vezet, ami tehetetlenségbe taszítja az embert. A bűvös kör a magánélettel zárul, és lassan már életfelfogássá szilárdul.
Az ilyen mentsvárban meghúzódó ember biztonságban érzi magát, és bástyákat is épít. Ilyenek az érdeklődő kérdésre gyakran érkező válaszok, mint: csak a gyerekekért élünk, még egy kicsit segítsünk bár az unokákon, mert nekünk már minden mindegy...
Ezek a szülővé, nagyszülővé vált felnőttek lelki értelemben virtuális életet élnek – bár ezt nem veszik észre –, tulajdonképpen a fiatalabb generáció cselekedetei, kapcsolatai, tervei, érzései töltik be az érdeklődési szférájukat, ezzel helyettesítik a maguk sivár életét.
Az örömtelenség állapota annyira beissza magát zsigereikbe, hogy negatívan reagálnak minden változtatási kísérletre, amit a fiatalabbak megpróbálnak belopni az életükbe. Jellegzetes reakciójuk minden "mentési" kísérletre az önsajnálattal párosuló hárítás: a pénztelenség az oka mindennek; mi már öregek vagyunk; nincs időnk élni sem... és még lehetne sorolni az érveket.
Ilyenkor lenne jó visszaemlékezni a gyerekkor apró örömeire, a semmiből mindent teremtés erejére, és örülni minden segítő szándéknak. A gyerekkel együtt elmerülni pár percre a játék örömében, vagy felidézni valamikori kedvenc időtöltésünket, esetleg kipróbálni valami olyant, amihez eddig nem volt bátorságunk. Készíthetünk egy lakásdíszt, cserépben elférő sziklakertet, egy szobabútort, kis házat kartonból a gyereknek, egy különleges ételt, egy kis polcot a szerszámoknak... Az első lépés megtétele után (sőt, már a rákészüléskor is) elfog a jóleső izgalom, mely újra eszünkbe juttatja, hogy az élet egy nagy kaland.
Ettől a perctől kezdve már az alkotás öröme vezérel és ad új értelmet mindennapjainknak.
