Mi a közös egy merev román hivatalnokban és egy választott magyar polgármesterben? A Civil Elkötelezettség Mozgalom Maros megyei vizsgálata kétségbeejtő tényt tárt fel az elvileg megengedett kétnyelvűség dolgában: az önkormányzatok okmányai közt a magyar nyelven készültek nem érték el az egy százalékot sem.
Maros megyei felmérés igazolta, de másutt is érvényes, hogy sok magyar tisztségviselő nem él nyelvi jogainkkal. Emberek, akik a jogvédelem és normalitás jelszavait hangoztatva lettek közigazgatási elöljárók, akikre a voksunkat adtuk, beérik a kétnyelvű táblák kitételével, illetve azzal, ha a lakosság és a hivatal szóbeli érintkezése akadálymentesen folyik, de már az okmányok tekintetében az államnyelvet kedvelik. Románul készülnek a jegyzőkönyvek, a formanyomtatványok, románul leveleznek a polgárokkal, és válaszolnak a benyújtott kérvényekre, románul szövegezik és teszik közzé a határozatokat.
Ezek után nem csoda, hogy az évtizedes beidegződéseknek engedve a lakosság inkább románul írja meg beadványait színmagyar településeken is. Akiknek ugyanis meg kellene értetniük velük, hogy más világot élünk – mert a nyelvi jogokért vívott harc hozta talán a legtöbb eredményt az elmúlt húsz év alatt –, az maga is úgy viselkedik, mintha mit sem javult volna a helyzet.
Románia viszonylag jól áll a kisebbségi nyelvi jogok kodifikálása dolgában, noha akadna még tennivaló. A jogi paragrafus azonban egy dolog, a gyakorlat pedig más. És ebben nem csupán az elfogult, nacionalista többségi hivatalnok a ludas, hanem sokszor a megszokás, a kényelmes vagy megalkuvó magyar tisztségviselő is.
Háromszéken és Hargita megyében egy felmérés némileg más eredményt mutatna, az utóbbi években történt pozitív elmozdulás. De mintha mi sem lennénk mindig tudatában annak, hogy a nyelv akkor él és fejlődik, ha használják. És ebben nem lenne szabad egyetlen eshetőséget sem kihagyni. A mai állapotok még mindig a joghiányos időszakra emlékeztetnek Székelyföld sok településén, valójában olyan nyelvi diszkrimináció áll fenn, melyben mi magunk kezeljük másodrendűként tulajdon anyanyelvünket. Beérjük a jogegyenlőség látszatával, illetve azzal, ha magyarul szólhatunk a hivatalban, de már a magyar nyomtatványt nem igényeljük. Emiatt az 1989 előtti nyelvi sorvadás és elbizonytalanodás, ha nem is a korábbi ütemben, de folytatódik.
Ha egyenrangúnak érzem magam, ennek magatartásomon, szó- és nyelvhasználatomban is meg kell nyilatkoznia. Nyelvi jogegyenlőségünk – még a különben messze nem tökéletes mai formájában is – írott malaszt marad, amíg nem élünk vele ügyes-bajos dolgaink intézése közben.
