Nem tudok pánikot kelteni: minden napra jut olyan meglepetés számunkra, magyarok számára (is), hogy csak győzzük lenyelni és megemészteni. A nyelésben (és nyalásban) óriási tapasztalatunk és jókora gyakorlatunk van. Csak nyugodtan szíveskedjenek sok évszázados tapasztalataink után a mostani pártvillongásokra, nemzetet s pártokat megalázó gyalázkodásokra gondolni, így talán könnyebb lesz elviselniük azt, amit most elmondok.
Úgy hallottam, és a szállongó hírek után érdeklődtem is, utánanéztem kicsit: megszűnik, vagy már meg is szűnt a Duna Televízió önálló entitásnak lenni. Esetemben a latin szó azt jelenti, hogy minden, saját tulajdonságát vállaló és viselő, különleges feladatkörét ellátó alanyunk, nevezetesen a Duna Televízió elveszíti önállóságának a maradványait is, ömlesztődik a Magyar Televízió 1 és az M2 állagába.
A Duna TV első rangú és legfontosabb feladata és kötelezettsége volt anyanyelvünkön szólni a határokon túli magyarsághoz, minden magyarokhoz! Ez ügyben lázított és lázongott Köteles Pál író is, amellett, hogy egy, a határon túli magyarság gondjaival foglalkozó folyóiratot is létre kell hozni. 1990 után mindkettő mindennapi gond volt Budapesten...
Akkor a Magyarok Világszövetségének elnöke Csoóri Sándor volt, ide kell rónunk azt is azonnal, hogy az Erdélyi magyarság folyóiratot, melynek 1992–93-ban, megszűnéséig, egyik szerkesztője voltam, az Ő segítségével sikerült Kötelesnek létrehoznia. És Csoóri sürgette, szorgalmazta, kilincselte össze a nagy közös álom megvalósítását, és neveztük azt Duna Televíziónak 1992 karácsonya óta. Szép, rajongásig szeretett ajándék volt a Megváltó születésnapján!
2004 karácsonya óta már Észak-Amerikában, Ausztráliában, Új-Zélandon is hallani lehetett a magyar szót, látni a nemzet híreit, maradék világát...
2009-ben létrehozták a Duna II Autonómia adót, így az első Duna TV már ismét csak Európában látható, hallható.
1996-ban a csüggesztő emlékű szocialista kormány meghozta az úgynevezett médiatörvényt, azzal a Duna TV átment a Hungária Televízió Közalapítvány tulajdonába.
Akkor már riadoztunk az omlásveszélytől, ám sok más gondunk mellett – azok gyarapodtak, a nemzet szegényedett! – a Duna TV megkapta az Unesco Prix Kamera díját, annak értelmében viselhette, viseli A világ legjobb kulturális televíziós csatornája díszítő jelzőt.
Jött a Prima-díj, ment az elnök Cselényi László, ám működtek és működnek a szomszédos országokban a körzeti magyar stúdiók. Egyre többet tudtunk egymásról – ahogy azt megképzelte annak idején Csoóri Sándor, Köteles Pál és sokan mások, otthon, itthon, szerte a világban.
Mindezt el kellett mondanom, hogy megdidergessen bennünket a hír afelől, hogy a Duna TV szellemi, erkölcsi, nemzeti építményként valahová a sublótba kerül, végső soron megszűnik (megszűnhet?) annak lenni, amilyennek megálmodtuk, kialakították és amilyennek megszerették az emberek.
Félő, hogy az összeömlesztéssel ismét kirekesztősdi játékot kell megélnie a magyarságnak, félő, hogy a kialakított tudósítói rendszer elmaszatolódik, s olyan kezekbe kerül(-het) a Duna TV, olyan szerkesztők kezébe, akik vajmi keveset tudnak föld- és néprajzilag a különböző magyar körzetekben élő magyarság kulturális és hagyományos életviteléről, legfőképp a más-más országokban elviselendő, életvitelként naponta megkapó elnyomatásról.
Erről van szó, erről akartam írni. És egyben kérem emitt, írják meg nekünk, írják meg a Duna TV-nek – nemsokára elköltöztetik, épületeit is talán elveszik –, ki-ki milyen veszteség elé néz, mit kapott a Duna TV-től, mit félt és mitől fél. Mert magam attól félek, hogy megcsonkítják (esetleg) azt, amit jónak s fölöttébb hasznosnak ismertünk meg.
Bevallom, ijedten gondolok arra: Istenem, még mindig van, amit el lehet venni tőlünk, még mindig?
A mostani magyar kormány, melyre tisztelettel nézünk föl, minden bizonnyal tájékoztatja majd a diribdarabba vágott nemzetet ebben a kérdésben is.
