A Magyar utca Keresztváron egyfelől Bodola, másfelől a Székelyföld felé ágazik el

A szerző felvétele

Persze, meglehet, nem a mostani Keresztvárra szabott megoldást ajánlok, de történelmi hagyományok köteleznek arra, hogy bár megemlítsem, és továbbgondolásra serkentsek. Ide iktatom egy helyi nyugalmazott pedagógus emlékirataiból azt a passzust, mely évtizedes tapasztalatot sűrít. Fekete Lajos bácsi 1945-től szinte a rendszerváltásig tanított a községben, és megélte fél évszázad minden változását. Memoárjában leírja, hogyan jött létre 1948-ban a magyar felekezeti és állami iskola egyesítéséből egy életerős tanintézet, s igazi néptanítói meggyőződéssel nem győzi részletezni, milyen élénk volt a kultúrmunka, színjátszók, tánc- és népi szokások csoportja, zenekar, énekkar stb. kapcsolódott hozzá, milyen sikerrel szerepeltek különféle rendezvényeken, hányféle meghívásban bővelkedtek. Ezt azonban más mederbe terelte az oktatás újabb átszervezése. Nem véletlenül összegez így: "A román és a magyar tagozatok egybevonásának fő célja volt, hogy a legnagyobb és legfontosabb kultúrintézmény román vezetés alá kerüljön. Még olyan helységekben is, ahol túlnyomó többségben magyarok laktak. Még arról is gondoskodtak, hogy a román nyelvet, történelmet, földrajzot csak­is román tanerők taníthassák. Olyan eset is történt, hogy a zenét a magyarul nem tudó román tanerőre bízták. Hiába tiltakoztunk, a tanfelügyelőség válasza az volt, hogy az illető tanuljon meg magyarul. Szegény kollégám, meg is próbálta, de nem sikerült. Így próbálták megfosztani gyermekeinket nemzetiségi tudatuktól. A magyar tagozaton az orosz nyelvet Orbán János kolléga tanította. Aztán jöttek Besszarábiából a menekült román káderek, akik magyarul nem tudtak, de át kellett adni a helyet nekik. Butoi Constantin idejében történt, hogy a tanári szobában a magyar tanerők egymás közötti beszélgetésében a magyar nyelv használatát megtiltották, ha csak egy román káder volt is az irodában." (Dalból van a lelkem. Keresztvár, 2008, Református Egyházközség)
Hát igen, mondhatnánk, lejárt idők! De vajon valóban lejártak-e? Önálló tanintézetet, persze, csak külső anyagi támogatással lehetne fenntartani itt is, másutt is. Az egész szórvány­oktatás úgy szervezhető meg, mondják, hogy a létszámokat másként, számunkra kedvezően szabják meg, bentlakási rendszert építenek ki, iskolabuszjárat-hálózatot hoznak létre, a tanárok és tanulók pluszjuttatásokban részesülnek. Lesz-e hozzá "pénz, paripa, fegyver"? Tanári és szülői belátás, akarat, igyekezet, felső, állami és önkormányzati támogatás, anyaországi segítség, érdekvédelmi összefogás?
A saját tanintézet önálló kapcsolatépítést tesz lehetővé, bekapcsolódást a szórványprogramok bentlakásos iskolákat teremtő hálózatába, iskolák olyan társulását, mely gondoskodik a továbbtanulásról is.
Keresztvár és társai példája bizonyítja, hogy mindez időszerű és kiérdemelt, méltányos megoldás lenne. Mint aki megélte, mondom: az iskolai tagozati lét lépten-nyomon botlasztó, idegekbe beivódó hátrányai alárendeltséggel és a másodrendűség tudatával járnak, azt amolyan bélyegként égetik bele tanár és diák lelkébe egyaránt. Ennek nem kis része van ama beolvadási hajlandóság, igyekezet kialakulásában, mely oly vészesen apasztja népünket már évtizedek óta.

Lakatlan házak
Sok az eladó ház a Brassó megyei Keresztváron, a magyarság egyik ősi településén, melyet június-július folyamán mutattunk be. Szép, nagy téglaépületek, sokszobásak, korszerűen felszerelve a hatvanas-nyolcvanas évek ipari jövedelmeiből, melyeket a brassói gyárakba ingázók hoztak haza, hogy szülőföldjükön otthont teremtsenek családjaik és utódaik számára. Ott, ahol az ősök még földművelésből, állattenyésztésből éltek. Az utánuk következő nemzedékek ezzel felhagytak, ipari szakmunkára nyergeltek át, de a földet, az ősi beltelket, az "életet" nem hagyták, mi több, keresetük javát itt ruházták be, nagy gonddal új családi fészket építettek maguknak és sokan gyermekeiknek is. Most pedig mi történik? Apróhirdetések rovataiban eladásra kínálják a nemzedékek erőfeszítésével felhúzott hajlékokat, mert azokat nincs, aki belakja. Egyik család két szép házon is túladna. Olyan rokonról maradt rájuk, akinek nincs utóda, magyarán ama ág kihalt, a másik az elköltözött lánynak nem kell, illetve az árára nagyon is igényt tartana, hogy a városban új egziszten­ciát teremthessen magának. Mások, sokan, az öregek elárvult házát kínálják, mert vagy nincs unoka, vagy másfelé keresi boldogulását.
A helyben lakás folytonossága, mely a szocialista iparosítás dúlását is túlélte, megszakad, mert elfogyott az ember. Hiába a sok szép, világos szoba, hiába a városi igényeket kielégítő, vízvezetékkel, fürdőszobával felszerelt lakás, a gáztűzhely, a mosógép és az urbánus kényelemhez megkívánt tucatnyi nélkülözhetetlen háztartási gép, a ház mögött a háztáji, a kiegészítő jövedelmet hozó veteményes és gyümölcsöskert, garázs mellé épített csűr, gépszín, majorságudvar, disznóól – itt már nem lesz, aki kézbe vegye a kapát, villát, leszedje a meggyet és almát –, vagy bár napozzon egy jólesőt a nyugágyban pihenve. Illetve, ha lesz – és nem igaz, hogy az olcsón kínált ingatlanokra nincs vevő –, az más közösséget gyarapít, nem a korábbi lakók világába költözik be, ott egy-két-három és egyre több hely örökre üresen marad.
A falura kiköltöző nyugdíjasok tömbházlakásaik árát, megtakarításaikat váltják itt öregkori nyugalomra, a félfalusi életmód nyugdíjat jótékonyan felpótoló előnyeire. Legtöbbjük valamikor falun született, a hegyen túl, a nagy iparosítás kavargása sodorta a metropolisba, és szívfájdalom nélkül hagyja azt faképnél, rajzik ki a barcasági síkra, engedi át panellakásait az ifjaknak, akik már a betonrengetegben nőttek fel, és arra esküsznek, illetve akiket odaköt megélhetésük. De ez már más történet.

Összefogás?
A szórványosodás látványos tüneteit vehettük számba a riportban. Szórványtünet az, hogy apad a lélekszám, öregedik a lakosság, elfogy a fiatalság, egyre kevesebb a gyerek, a vegyes házasságok meghaladják az etnikailag egynemű házasságok hányadát – egyszóval maga a közösség fennmaradása válik kétségessé. Keresztváron e demográfiai folyamatok egy része különben a románságra is jellemző – mi több, köreiben még a külföldi munkavállalás is nagyobb arányban szedi "áldozatait", s ennek a következményei hosszú távon még felmérhetetlenek, de nyilvánvalóan kivándorlással, kitelepedéssel is járhat – nyelvileg e jelenség azonban rájuk nézve mégis mást eredményez. A sok vegyes házasság tulajdonképpen úgy is felfogható, hogy a két nem roma népcsoport mintegy egymásba fogózik a népesedés másik döntő módosulásának kihívására, mely az utóbbi évtizedben roma többségűvé tette a települést. Erre utal a román–magyar etnikai határ átlépése sokak által a párválasztásban, iskoláztatásban, egyebekben, a rokoni viszonyok átstrukturálódása. Mindez az adott helyzetben azonban az egyik félnek aránytalanul kedvez, a másik asszimilációját erősítő tényező. Ezért más kiutakat kell keresni.

Nyissunk a szomszédok felé
Magam rendkívül hasznosnak vélem az Erdély-szerte beindult szórványprogramokat. De lenne pár észrevételem. Indokoltnak tartom, hogy a székely megyék a legelesettebb Hunyad megyeiek istápolásával kezdték ez irányú próbálkozásaikat, a dévai csángók és a dél-erdélyi szórványok felkarolásához igazán ideje volt hozzálátni. A székely tömb iparkodása, hogy belső anyaországként nyújtson támaszt az önfenntartásra már képtelen, hanyatló kisközösségeknek, hogy felszívódásukat lassítsa, illetve megakadályozza, nos, ennél nemesebb küldetést nem is vállalhatott volna székely önkormányzat.
Írásom arra figyelmeztet azonban, hogy nem kell olyan messzire menni, ha szórványközösségen kívánunk segíteni. Alig néhány kilométerre a megyehatártól a szemünk láttára zilálódnak szét ősi településeink. Ezek számára is ki kellene dolgozni egy programfajtát. Itt is veszélyben az identitástudat, revitalizációra szorul a nyelvállapot és a közösségi önérzet, támogatásra az oktatási hálózat. Keresztvár és Bodola például az 1940 és ’44 közti felszabadító élményből is kimaradt, jól kimutatható, hogy ennek hiánya menyire megfeküdte különben hozzájuk hasonlóan az erősdiek, aldobolyiak, a barcasági magyar települések lakossága közérzetét, mennyire hátrányos önértékelésük szempontjából. Ezeket a demokrácia mai lehetőségeit kihasználva kellene gyógyítani. Akárcsak Keresztváron, szélesíteni kellene a párválasztási lehetőségeket, javítani az anyanyelvű továbbtanulás feltételeit, és persze, gondoskodni a gazdasági és civil társadalmi háttérről, mely mindezt éltetheti.
E szórványba szorult településeknek oly szükségük van a Székelyföld felé való nyitásra, mint egy falat kenyérre. Ezeket féltő gondossággal kellene örökbe fogadnia a székely falvaknak, városoknak, s mivel kőhajításnyira fekszenek, valóban csak a kezünket kellene kinyújtanunk, hogy az az övékkel találkozzék. Meg kellene fogniuk egymás kezét a testvériskolai-óvodai barátságot vállaló és ápoló tanintézeteknek, az egymást örökbe fogadó egyházi felekezeteknek, a szülői és gazdálkodói közösségeknek, a művelődési és sportegyesületeknek, le a családokig és ifjúsági, valamint gyermekszervezetekig.
Nyissunk a szomszédok felé, mert nem igaz, hogy Brassó vagy Maros megyében, szórványba szakadt nemzettársainknak nincs szükségük ránk, illetve hogy meglehetünk nélkülük. A nemzeti túlélés a hovatartozás tudatának és érzetének családi-iskolai-óvodai átadásával kezdődik, e közvetlen kapcsolatok szorosabbra vonása lenne az elsődleges feladat. A testvérintézményi kapcsolatok hálózata eredményes működés esetén meghozza azt a bensőséges informális élményt, meggyőződést, mely aztán párválasztásban, művelődési lehetőségekben, továbbtanulási preferenciákban is megteremheti gyümölcseit.
A most ismét átdolgozás elébe néző szórványstratégiának (erdélyiek és anyaországi kormánykörök szorgalmazzák) okvetlenül számolnia kell a közvetlen szomszédságunkban kornyadozó kisközösségek sorsával is.