Változnak az évszakok, az éjszakák, a nappalok... – kezdődik a közkedvelt sláger is, hiszen mindenki tisztában van a változás törvényszerűségével.
A gyerekek természetesnek veszik a változatosságot, mert élénk fantáziájuknak, mozgékonyságuknak ez felel meg igazán, miközben úgy igénylik a maguk nyugodt kis fészkét, mint egy kikötőt.
A kamaszok, bár titkon igénylik a biztonságot, mégis a változást érzik lételemüknek, mert ettől függ az élet dinamikája, és ennek hiánya számukra merevséget, öregedést jelent, ami megvillantja a halál közelségének lehetőségét.
Mindkét csoport az élet mellett teszi le a voksát, hiszen ha nyüzsgünk, szüntelenül változunk, nem érhet utol az elmúlás.
A felnőtt ember felfogása már valahogy más lesz. A biztonságot keresi, a biztos fészket, a biztos munkahelyet, az anyagi biztonságot nyújtó karriert, a kiszámítható helyzeteket.
Ha mindez nagyjából megvalósul, akkor hiányérzete támad, és ilyenkor kezdi el a kalandozást: vakmerő túrákra vállalkozik, kifelé kacsingat a házasság által biztosított kapcsolatból, hirtelen foglalkozást, munkahelyet, lakhelyet változtat. Ami eddig megnyugvást jelentett számára, az most akadállyá tornyosul, mert időközben elveszítette azt a lendületet, lelkesedést, mely előrevitte. Ottragadt a kikötőben, ahogy nyelvünk szemléletesen kifejezi: élete valahol megfeneklett.
A legtöbben azonban, miután révbe érnek, élik a megszokott mindennapokat, és még a kalandokat is csak a vágyak szintjén élik meg, csupán a megmagyarázhatatlan sóvárgás él bennük a valamikori ifjúi lelkületük után, de megnyugtatják magukat a biztonságérzet illúziójával, sőt, még büszkék is, amiért ellen tudtak állni a változásnak. A kitartást és az érzelmi kötődést összetévesztik a merevséggel, és így minden, ami állandóságot eredményez, erénnyé értékelődik bennük. Ezen a jól kikövezett úton járva azonban a figyelem lankad, az éberség fölöslegesnek tűnik, az életkedv lassan elszivárog, és a hirtelen bekövetkező változások katasztrófaszerű csapásként érik őket. A munkahely elvesztése, a párkapcsolat szétesése, a már felnőtté vált gyerek eltávolodása, távozása így válik megrendítő, áthághatatlannak tűnő akadállyá.
Ha még emlékszünk ifjúkori eszméinkre, célkitűzéseinkre, engedjünk teret a változásnak, megszilárdítva elveinket eddigi élettapasztalatainkkal, és az akadályok mindjárt leküzdhetőek lesznek, életünkben feltűnnek az újabb partok, újabb kikötők.
