A megyei önkormányzat például még csak azt az elvárást sem fogalmazhatja meg, hogy a 75 százalékban magyarok lakta Háromszéken a Bod Péter Megyei Könyvtár igazgatója ismerje a magyar nyelvet. Megtette, de jöttek a szolgálatos jelentgetők, tették a dolgukat, és láss csodát: a törvényszék nekik adott igazat. Érvénytelennek nyilvánították a három évvel ezelőtt lezajlott versenyvizsgát, így újat kell szervezni. Ugyanez a helyzet a nagyajtai Székelyföld-táblával: három év után immár elkerülhetetlennek látszik a pannó eltávolítása, a történet pedig kísértetiesen hasonlít a könyvtárigazgató ügyére. Jöttek a reklamálók, majd jött az igazságszolgáltatás és a végkifejlet: a táblát le kell szerelni.
A példákat tovább sorolhatnánk, felidézhetnénk, micsoda nemzetféltő hisztériát indított be a brüsszeli Székelyföld-iroda avatása, milyen ingerült reakciókat váltottak ki Tőkés László és Orbán Viktor Tusnádfürdőn elhangzott nyilatkozatai, milyen fondorlatokkal veszik el a magyarok számára fenntartott helyeket a marosvásárhelyi orvosi egyetemen – kitetszik mindebből, decentralizációt hangoztató, de valójában nacionalista, központosításra törekvő államhatalom uralkodik ma Ro­mániában. Meglátszik ez a mamutmegyék létrehozására irányuló kezdeményezésben is, amelyet ideig-óráig visszavert az RMDSZ, de amely továbbra is Damoklesz kardjaként lebeg fejünk fölött.
S miközben maholnap lassan már semmiről sem dönthetünk magunk, választottaink mintha tudomást sem vennének erről. Mintha már beindult volna a nem hivatalos választási kampány, a pártcsatározások minden figyelmüket, erejüket lekötik, s a legfontosabb ügyekben sem tudnak egységesen fellépni. Háromszéken például két hétnek kellett eltelnie, míg a megyei tanács elnöke hosszas vita után hajlandónak mutatkozott egyáltalán szóba állni az ellenzéke által megfogalmazott javaslatról, a székelyföldi régióról szóló népszavazás kiírásáról.
Jobb későn, mint soha – mondhatnánk. Csak tudnánk feledni az eddigi, pártérdekek oltárán feláldozott, jobb sorsra érdemes kezdeményezések történetét...