– Ez az én folyóm, keress magadnak halat máshol!
Máskor meg a hun pásztor kergette el a magyar pásztor barmát a legelőről:
– Itt az én marhámnak terem a fű, szedd fel innét a sátorfádat!
Egyszer aztán azt mondták a hunok vezérei a magyarok vezéreinek:
– Az itt a hiba, testvérek, hogy kicsiny már Szittyaország két ilyen nagy népnek. Gyertek, keressünk közösen más hazát, ahol jobban elférünk.
– Nem úgy lesz az! – felelték a magyarok. – Ha megint közös hazában telepszünk meg, megint csak nem férünk el egymástól. Hanem ha ti itt hagytok bennünket, és kerestek magatoknak új hazát, akkor nekünk, magyaroknak elég nagy lesz Szittya­ország.
– Igazatok van – mondták a hunok, és fölszedve sátraikat, elbúcsúztak a magyar testvérektől. Megígér­ték nekik, hogy ha olyan hazára találnak, amely őket is be tudja fogadni, akkor hírt adnak magukról.
Volt a hunoknak egy szentnek tartott sasféle madaruk, a turulmadár. Az röpködött előttük, az utat mutatva, mikor megindultak új hazát keresni napnyugat felé.
Sok országot bejártak, sok népet legyőztek a hunok, míg elértek a Duna mellé, a mai Magyarországra. Itt a római nép volt az úr, mégpedig igen nagy úr. A világ egyik szélétől a másikig ért a római császár hatalma.
Nem is nagyon ijedt meg a római császár, mikor meghallotta, hogy jönnek a hunok.
– Legalább egy néppel több lesz, amely engem szolgál – mondta kevélyen, s megüzente a hunok királyának, hogy aranyban fizesse neki az adót.
A hunok királya pedig azt üzente vissza:
– Én az adót nem arannyal fizetem, hanem vassal. Küldeni se küldöm, hanem magam viszem.
S amit ígért, állta is. Úgy zúdult a hun lovasok förgetege a római császár hadinépére, hogy lehetetlen volt előttük megállni. Futott a római, győzött a hun, s véres csaták után megdobbantotta a hunok királya lábával a földet:
– Ez a föld pedig most már az én fajtámé marad a világ végezetéig!
Ezt a hun királyt, aki népének új hazát szerzett a Duna–Tisza mentén, Attilának hívták.