A világversenyeken – olimpiai játékok, világ- és Európa-bajnokságok –14 arany-, 10 ezüst- és 4 bronzérmet szerzett. Még részletesebben:
– olimpiai játékokon 4 arany-, 1 ezüstérem
– világbajnokságon: 2 arany-, 6 ezüst-, 2 bronzérem
– Európa-bajnokságon: 8 arany-, 3 ezüst-, 2 bronzérem.
1968. január 22-én született Zágonban. Két testvére van, a tíz évvel idősebb nővére, Zita (ő családjával az Egyesült Államokban él) és a hét esztendővel nagyobb bátyja, Albert (ő családjával Sepsiszentgyörgyön és Zágonban él). Kati hatéves korában került a Károlyi házaspár vezette onyesti tornaközpontba (maradt volna a Székelyföldön, Háromszéken is, de itt nem volt tornaközpont), majd Károlyiék Amerikába történt távozása után a dévai Olimpiai Köz­pontba. A fővárosi Testnevelési Főiskolán szerzett tornatanári és edzői oklevelet, közben a dévai Olimpiai Központban edzősködött (tanítványa volt többek között a világbajnok – egyéniben és csapatban – Maria Olaru), azt szinte mondanunk sem kell, háttérbe szorítva, éhbérért. Férjhez ment az aradi születésű Tamás Krisztiánhoz, akivel együtt a franciaországi Chemallieres-ben vállaltak edzői munkát. Itt született három gyermekük (az első bölcsőhalálban hunyt el), kettő, Lorenzó és Zénó egészségben töltik gyermekéveiket. E sorok írásakor éppen Zágonban, ahová három héttel ezelőtt kísérték el egy súlyos operáció után édesanyjukat. Zágonba, ahol nem élnek már a nagyszülők, nagymamájuk éppen Chemallieres-ből tartott hazafelé, amikor Nagyszeben előtt infarktust kapott, nagytatájuk pedig nem sokkal később tartós betegség után távozott az élők sorából.
Itt, Zágonban találkoztam velük, az öreg diófa árnyékában. S míg Kati a vendéglátó asztalkát rendezgette, a négy nyelvet (magyar, román, francia, angol) beszélő és az ötödiket (a spanyolt) tanuló Lorenzó elmondta, hogy tagja a Chemallieres-i FC U/14-es focicsapatának, hogy a kapus szerepkörén túl minden más poszton játszott, kedvenc mezszáma a 10-es, tehát igazán jól a középpályán érzi magát. Beszélgettem volna Zénóval is, de ő egyelőre Albert nagybátyja két gyerekével volt elfoglalva, na meg a macskával, a kutyával. Így aztán várnom kellett, hogy elfáradjon az "örök" mozgásában. Közben elkészült a "terülj, terülj, asztalka", s nyugodtan beszédbe elegyedhettünk Katival, aki súlyos diszkoszsérv-operáción esett át.
– Mondd, mikor jelentkeztek először a fájdalmak?
– 2008-ban jelentkeztek az első krízisek, s jó két éven át küzdöttem velük, s ez bizony nem tett jót. Végül feladtam makacs ellenállásomat, és vállaltam az operációt. 2010 márciusában műtöttek meg, ezért nem voltam a tavaly nyáron itthon... Hosszadalmas lesz a gyógyulásom, felépülésem. S ha arra gondolok, hogy még három operáció vár rám... Na de hagyjam azt, most az a fontos, hogy végre haza tudtam, tudtunk jönni a két gyerekkel. Édesapám temetése óta nem voltam itthon. Már nagyon vágytam a szülőházra, az udvarra, bátyámékra...
– Ahol már nem várt a mosolygós édesanyád, a halk szavú, kedves édesapád...
– Nem kívánom senkinek azt az érzést, mely akkor fogott el, amikor beléptem a nélkülük álló udvar kapuján, a ház ajtaján. Az a csend iszonyú érzést váltott ki bennem... Hadd ne részletezzem, mert újra feltör, s nem akarok most itt sírni... Hosszú időnek kellett eltelnie, míg meg tudtam, úgy-ahogy, barátkozni a valósággal, hogy ők már nincsenek, hogy soha többé nem hallom meleg, kedves hangjukat, nem érzem többé ölelésüket.
– Szerencsére itt voltak Öcsiék...
– Így igaz, ők helyrebillentettek, s éreztették velem, hogy itthon vagyok.
– Ahogy itt szétnézek a ház körül, felpillantok a fedélzetére, látom, kerestél magadnak gondot, fájdalmat űző dolgokat...
– Újracserepeztettem a házat. Szép, ugye?... Tetszik az utcabelieknek is, sokan gratuláltak.
– Mondd, hogy fogadott Zágon?
– Úgy, mint eddig...
– Értem. Hozzáfűznivalóm csak annyi: szomorú.
– Na persze, a rokonok eljöttek, meglátogattak. És nagy-nagy meglepetésemre meglátogatott Tamás Sándor, a megyei tanács elnöke, aki zágoni kötődésű, gyerekkorában sok időt töltött nálunk. És volt itt a Marosvásárhelyi Rádió riportere (ő egyébként minden alkalommal felkeresett) és egy kerékpáros csapat.
– Azt nem kérdezem, hogy az elnök úr ígért-e valamit, nem kérdezem, mert az ilyen szintű ígéretekkel szomorú emlékeim vannak, gondolok itt arra a fogadásra, melyet Rab István megyei titkár rendezett tiszteletedre (1984-ben), s melyen a dévaihoz hasonló tornaközpont építését ígérte a Tündérvölgyben, hogy biztosíthassa hazatértedet, az ígéret, sajnos, ígéret maradt. Na de visszatérve az elnök úrhoz, örvendek, hogy igyekezett feledtetni azt, amit a sportcsarnok névadóján elmulasztott, akkor ugyanis messze elkerült.
– Jó volt itt látni Tamás Sándort, merem hinni, neki is jó volt feleleveníteni gyermekkora egy periódusát.
– A hónap végén Nagyszebenben jártál, voltál Déván is?
– Igen, meghívtak Nagyszebenbe egy könyvbemutatóra. Tizenkét évet dolgozott a romániai női tornasport történetének megírásán a szerző, Maria-Daniela Pănăzan, most, amikor elkészült a könyv, többünket (egykori tanítványomat, Maria Olarut, Stela Nistort, Marilena Neacşut...) meghívott a bemutatójára. Szép könyv, tartalmas, s hoztam egyet Karcsi bácsinak is. Fogadja szeretettel. A bemutató után leutaztam Dévára, ahol tanítványom, Maria Olaru meglepetéssel fogadott. Összehívta valamennyi, még itthon tartózkodó tanítványomat, szerencsémre köztük volt egy éppen Új-Zélandon élő kislány is. Csodálatos élményt nyújtott az együttlét. Négy napot töltöttem Déván, aztán irány Zágon.
– Nagydolog a honvágy. Mondd, kívánkozol már vissza a szerek és tanítványaid közé?
– Hiányoznak a gyerekek, hiányoznak. Remélem, visszatérhetek még közéjük, és minél előbb.
– Krisztián, a férjed most éppen a kajakozókkal vagy a tornászokkal van elfoglalva?
– Ő már nem edzősködik. Az építőiparban dolgozik. Augusztus 10-én jön szabadságra, és akkor a család levonul a marseilles-i tengerpartra. Tavaly is ott voltunk, az operációm után, jót tett a tenger sós vize, a forró napsütés, a meleg tengerparti homok, na és az örömteli együttlét.
– Mikor utaztok?
– Hétfőn hajnalban, úgyhogy az írását már az interneten fogom elolvasni. Egyébként is rendszeresen követem (követjük) a Három­széket.
– Beszéltünk a szülőház javításáról, a honvágyról, mely egyre gyakrabban gyötör, mondd, gondolhatok arra, hogy nyugdíjaséveidet itthon, Zágonban fogod tölteni, hogy végleg hazatérsz?
– Mi tagadás, ahogy a fiaim jövője egyenesbe kerül, hazatérünk a férjemmel. S akkor kipótolom azokat az éveket, melyeket a torna miatt gyerekkoromban kihagyni kényszerültem. Itt, a zágoni temetőben nyugszanak szüleim, itt, Zágonban érzem igazán otthon magam.
– Szabó Kati, addig is fájdalommentes gyógyulást, jó egészséget kívánok az olvasók, a háromszéki sportbarátok nevében is. Na és hétfőre jó utat, 10-től jó nyaralást!
– Köszönöm, köszönöm.
*
Szombaton délután Kati és nagyobbik fia, Lorenzó Szentgyörgyre érkezett, hogy a fiú is nézze meg az édesanyja nevét viselő sportcsarnokot. Elragadtatással nyugtázták a látottakat. – Ez a játéktér, a szauna, a jakuzzi, a medence, ez a tisztaság, minden-minden csodálatos – mondták.