Hol volt, hol nem volt, volt egyszer a lóistállóban három csikó: egy almásderes, egy fakó, meg egy pejkó.
Mindhárman a legelőn nőttek, ügyesedtek, esztendőre három szép csődörré cseperedtek.
Az első kettő betanult hátaslónak. Az első, az almásderes, hamarosan úgy futott a lovasával, mint a sebes szél. A második, a fakó, akkorákat ugrott a hátasával, mint a nagykapu. Büszkék is voltak a tudományukra!
Csak a pejkó nem akart megkomolyodni. Egyre a mezőn kergetőzött három játszótársával: a kóbor kutyával, a barátlepkével meg a vándor vadkacsával.
– Mikor nő már be a te fejed lágya is?! – dorgálta az almásderes.
– Végy példát rólunk! Tanulj te is! – intette a fakó.
Ám a pejkó csak a mezőn múlatta az időt:
– Nem hagyom itt a barátaimat! – rázta a sörényét. – Engem ők tanítanak!
– Szép kis tanítók, nyi–ha–ha–ha! – hahotázott az almásderes meg a fakó.
– Egy kóbor kutya! Egy barátlepke! Egy vándor vadkacsa! Nyi–ha–ha–ha! – és nem foglalkoztak többet a pejkóval.
Egy nap új kanca érkezett az istállóba. Karcsú volt a lába, kecses a nyaka, aranyszín a sörénye. A három csődörnek nagyot dobbant a szíve. Mindhárman úgy érezték, hogy csakis Aranysörény lehet az életük párja.
– Ha meglátja, hogy milyen gyorsan tudok futni, úgyis én kellek neki! – gondolta az almásderes.
– Ha meglátja, milyen nagyot tudok ugrani, úgyis én kellek neki! – gondolta a fakó.
– Ha engem választ, boldoggá teszem őt! – sóhajtotta a pejkó.
Aranysörény kitalálta a három csődör gondolatát, mert kihirdette az istállóban, hogy ahhoz megy feleségül, aki megfejti a furfangos verset:
Holló repül át a Dunán,
kutya ül a farkán,
halott fekszik hátán,
hordó van az oldalán.
– Ez is valami?! – gondolta az almásderes. Futott kettőt, hogy Aranysörény ráismerjen, aztán megállt a kanca előtt:
– Halld a megfejtést, Aranysörény! Egy holló átrepüli a Dunát. A farkán ül egy kutya, a hátán fekszik egy halott, az oldalán hordó lóg. Légy a feleségem!
Ám Aranysörény csak a fejét ingatta:
– Nem ez a megfejtés, almásderes!
– Na, majd én! – lépett elő a fakó. Ugrott kettőt, hogy Aranysörény ráismerjen, aztán megállt a kanca előtt:
– Íme a megfejtés, Aranysörény! Egy holló átrepüli a Dunát. A farkán ül egy kutya, a kutya hátán fekszik egy halott, s annak az oldalán lóg egy hordó. És most légy a feleségem!
Ám Aranysörény újból a fejét ingatta:
– Nem jó a megfejtés, fakó! – és körülnézett, hogy hol a harmadik csődör.
A pejkó azonban messze járt, éppen barátait szólongatta a mezőn:
– Kóbor kutya! Barátlepke! Vándor vadkacsa!
Futva, suhanva érkezett mind a három. A pejkó elmondta nekik Aranysörény furfangos versét. Arra a kutya is, a lepke is meg a kacsa is válaszolt valamit. Hogy mit mondtak, mit nem, azt nem tudom, mert suttogva mondták. Annyi bizonyos, hogy a pejkó szempillantás múlva megállt Aranysörény előtt:
– Itt hozom a megfejtést, Aranysörény! A versednek mind a négy sora egy-egy igazságot állít:
Holló repül át a Dunán – igazság, mert a holló átrepüli a Dunát.
Kutya ül a farkán – igazság, mert a kutya mindig a saját farkára ül le.
Halott fekszik hátán – ez is igazság, mert a halottat mindig hátán fektetik a koporsóba.
Hordó van az oldalán – ez is igazság, mert a boroshordót mindig az oldalára fektetik, s nem a tetejére állítva tartják benne a bort.
Ez a megfejtésem, Aranysörény! És most, ha te is úgy akarod, légy a párom!
– Jó a megfejtésed, pejkó! – bólintott mosolyogva Aranysörény. – Jó tanítóid voltak! Ismered az életet, így hát én is rád merem bízni az én életemet. A párod leszek!
Még aznap egymásé lettek, s attól fogva, mind a mai napig, együtt élnek. A kóbor kutyát, a barátlepkét meg a vándor vadkacsát gyakran felkeresik a mezőn, s olyankor együtt kergetőznek. Ha arra jártok, keressétek meg őket!
