Volt idő, amikor mindenki menekült a faluból, mert bevágott egy bomba a Kapitány-féle épület udvarára az Ágostonfalvára befészkelődöttek parancsára, máskor az elvándoroltak hazatértek, mert a báró segítette a népet, de olyan időszakot is jegyeztünk, amikor a kényszerlakhelyre kötelezett Daniel Ferenc bárónak a vargyasiak vitték kedvenc ételét, a vargyasi füstölt szalonnát Marosvásárhelyre. Jó pénzkereseti lehetőséggel kecsegtetett a szénbánya, de máskor bezárta kapuit, s máshol kellett kereseti lehetőség után néznie annak, akinek még pár év hiányzott a nyugdíjazásig. Volt időszak, amikor szekusok járták a falut, erről azóta könyvek jelentek meg, lelki zárlat alatt tartották a falut, halálba kergették a történelmünket legjobban ismerő Borbáth Károlyt, de adott az Isten alkalmat arra is, hogy maréknyi vargyasi polgár a csonka hazában tegye le állampolgársági esküjét. Nagyot változtak az idők. Sajátját műveli a vargyasi ember, jól működik a közbirtokosság, gazdálkodnak a tejjel, kiépül a település infrastruktúrája, testvértelepülést is négyet tartanak számon! Ezúttal nem az élet panaszosabb oldalát kerestük.
Hol ez a falu?
– kérdezhetné az, aki kissé járatlan a földrajzban, távol él Erdélytől, de az is, akinek soha nem tanították az országrész földrajzát-történelmét, esetleg az interneten sem mozog otthonosan, nem tudja beütni a község nevét, hogy szétnézzen honlapján. Ez Erdővidék északnyugati sarka. Itt halad át a most már korszerűsített műút a Homoródok csodálatos dimbes-dombos vidékére, ez a Székelyföld "vén Szilágya". Valamikor Bardoc fiúszék tartozéka, a székely anyaszék Udvarhely megye része, majd 1968-ban Kovászna megyéhez csatolták, mert több szempontból Barót felé gravitált. Nevének eredetéről ma is vitatkoznak a nyelvészek. Fontosabb talán az, hogy nyugati részén terül el a legendás Rika-hegység, mely Attila hun király feleségének nevét viseli. Nos, erre nagyon büszke a vargyasi ember, s ha valaki kételkedik abban, hogy ősrengetegében alussza-e örök álmát Réka királyné, megkérdik: van-e még egyetlen település a Kárpát-hazában, amelyhez Réka neve kötődne?
Ilkei Ferenc polgármester például a Réka gyöngye nevet adta a vashíd melletti borvízkútnak. A Godra karsztterületén sok a barlang és a kőfülke, amelyhez mind-mind mondák, kis történetek kapcsolódnak. A Rikában van a Sóskút. Vizében áztatták a szalonnát, a füstre készített friss húst a régiek, szekérrel hordták a faluba, és árulták mint puliszkavizet. Olyan volt, hogy "több só nem kellett belé, de elégnek is elég volt!" A Daniel bárók családja révén sok jeles ember megfordult itt, hol a kurucok, hol a labancok dúlták fel a reneszánsz jegyeket őrző udvarházat, kastélyt. S mert rokoni kapcsolatok fűzték Vargyashoz, több nyarat töltött itt a későbbi reformpolitikus Wesselényi Miklós, a később Orbán Balázsról elnevezett barlangot meglátogatta Apáczai Csere János, Benkő József és Jókai Mór is. Altalaja gazdag ásványi kincsekben, borvizekben. Változó volt itt a lepergett utolsó húsz szabad esztendő is, s akik itthon maradtak, kapaszkodva az ősi röghöz, földből és föld alól próbálták kisajtolni a megélhetést.
Szép volt a küzdelem
Máthé Péter Boricza 1929-ben született. Harminc éve nem láttuk egymást. Együtt dolgoztunk a bányavállalatnál. Csak az életről, a falusi életről tud mesélni.
– Szüleim 17 hektár földet birtokoltak. Ebben benne voltak a kaszálók is. Most is tudom, hol területek el: Terencsen, Gyepű, Füves mező, Mészeg. Túl sok ez a vagyon ahhoz, hogy ne szúrjon szemet a letűnt korszakban. Ezért voltam én munkaszolgálatos katona, ezért kellett bányamunkásként dolgoznom. 1952-ben mentem a bányához. Itt dolgoztam a Vargyas I. mélymunkálatoknál. Előbb csillés, utána segédbányász, majd bányász lettem, az utolsó tíz esztendőben bányamester. Harminc évet töltöttem a föld alatt, soha nem féltem, szerettem. Nyugdíjam meghaladja az ezer lejt. Hogy elégedett vagyok-e életemmel? Igen. Ha a családban a lelkiek rendben vannak, megvan a lelki harmónia, akkor ott minden rendben. Túl a betegségeken, mert azok is megkörnyékeztek, három szép fiam kiházasodott, itthon maradtak. Pedig mehettek volna külföldre. Én azt mondtam, ne menjetek el itthonról, itthon kell megkeresni a megélhetést, ha elmentek, ide soha többet haza ne jöjjetek! Szorosan fogtam őket. Sándor fiam velem lakik. Háromszor műtöttek meg, az állattartásról – korom miatt – lemondtam. Örvendek annak, hogy szép a mező, s maradt még valamennyi egészség. Minden attól függ, hogy az ember miként fogja fel az életet... Sokat változtak az idők!
Trimfa Miklós is a bányánál dolgozott, s mint elmondta, ő is a Vargyas I.-nél kereken 29 évet! Nem Vargyason ringatták bölcsőjét, hanem Erdőfülében. Nos, a füleiek reformátusok, azért irányítottak hozzá, mert utóbbi utunk alkalmával az unitáriusokról írtunk. Ő a református közösség amolyan gondnokféléje.
– Mi kevesebben vagyunk – mondta –, csupán százhuszonnégy lélek szerepel a nyilvántartásunkban. Nagy öröm nekünk és a község kincse szép új református templomunk. A székelyszáldobosi anyaegyházközséghez tartozunk. (A vargyasi református templom Makovecz Imre tervei alapján épült 2001-ben – szerk. megj.) Hiába új a templom, az idő foga a leghamarabb a zsindelyfedelet kezdte ki. Érdekes, nem egyformán: a templomtetőn jobban, a harangtornyon kevésbé rongálódott. Bizonyára a templomra került zsindely fája nem a legjobb minőségű, az öregek azt mondták, hogy a legjobb erre a havasi fenyő.
Ami nem öl, az megerősít
"Tizenkilenc, Vargyas testvértelepülésünkről érkezett vendégünk kapta meg a magyar állampolgárságot a városi ünnepségünk második napján. A frissen magyar állampolgárságot nyerteket először dr. Báldy Zoltán köszöntötte, aki kiemelte, hogy a kulturális és a nyelvi közösségen kívül székely testvéreink jogilag is részévé váltak a magyar nemzetnek, ezt követően dr. Kerényi János kormánymegbízott és Balogh József országgyűlési képviselő gratulált és fejezte ki jókívánságait" – olvastuk örömmel a Szabadszállási Hírmondó júliusi számában. Ez volt tehát a legfrissebb vargyasi változások egyike. Története azonban mélyebben gyökerezik.
– Ülök 2003-ban egy este a televízió előtt, nézem kedvenc adómat, a Duna tévét – mondja a 94 éves tiszteletes Dimény András nyugalmazott helybeli unitárius lelkész, a falu szülötte. – Megjelenik Szabadszállás város akkori polgármestere, egy ügyes, szónoki tehetséggel megáldott ember, és mint városvezető programját ismerteti. Jó programot, szép programot, nem részletezem. Álljon meg a világ – mondtam magamban. Szabadszállás? Hát ehhez nekünk, vargyasiaknak van egy kis közünk, mert amikor én harmadéves teológusként Korondon és Fenyőkúton voltam segédpap, szórványpap, vallástanító, időlegesen hazajöttem, itt találtam Szabadszállás küldöttségét, mely az akkori visszatért Erdély nagy magyar eufóriájában a testvéri barátságot kereste-alakította. Papírt és írószert fogtam, és írtam az akkori polgármesternek! A levél célba ért. Válasz is jött, és barátságok születtek. Tessék nézni – mondta a matuzsálemi korú lelkész, és kezembe adta Sza­badszállás önkormányzatának díszoklevelét, amely szerint Dimény András nyugalmazott unitárius lelkészt, aki újra összehozta az egymástól távol fekvő két települést, a város tiszteletbeli polgárává nyilvánították. Szabad­szál­lásnak, a Bács-Kiskun megyei ősi kun településnek két testvértelepülése van: a Németországi Schönenberg-Kübelberg és Vargyas. Utóbbival 2009-ben újították fel a kicsi magyar világ idején kötött testvéri kapcsolatot, amely szerződés eredeti példányát is sikerült megtalálni egy kecskeméti levéltárban.
Dimény András tiszteletes, akinek nagybátyját fehér székely harisnyában helyezték koporsóba, mesélni kezdett. Kiragadtuk hosszú életéből azokat a momentumokat, amelyek a nagyobb változásokra emlékeztették. Fenyőkúti segédpapsága idején, amikor a visszatért Erdély örömében fürdött mindenki, csekély havi 60 pengő fizetése volt, és amolyan misszionáriusként próbálta a történelmi vallások felé visszatéríteni azokat, akik a vallási tévelygések ösvényén bandukoltak. Ült olyan asztalnál, egy havasi családnál, ahol minden volt az asztalon, de a kenyér hiányzott. Le kellett mondania minden kényelemről, pénzéből nem személygépkocsit vásárolt, hanem fajbárányokat Daniel bárótól, mert így határoztak a család öregjei! Sodródtak a katasztrófa felé. A háborút nem lehetett elkerülni, közeledett a keleti szörnyeteg. Besorozták és tábori papként szolgált a kolozsvári IX-es hadtestparancsnokságnál, rendszeresen lelki segélyben részesítette nemcsak a börtöncellák elkeseredett embereit, hanem a nehéz sebesülteket és a betegeket is. A szamosújvári börtönben nem gyilkosokat, hanem szektásokat – adventisták, pünkösdisták, jehovisták – tartottak fogva, akik nem voltak hajlandóak magyar népdalokat énekelni, akkor sem fogtak fegyvert, amikor azt a haza megkövetelte. Álljatok át unitáriusnak – győzködte őket –, hogy ne kössön a vallás, hogy legyetek szabadabbak. Megtörtént, hogy a bibliamagyarázat idején egy elítélt bekiáltotta: "ne hallgassátok a papot, mert a kárhozat üzenetét mondja!"
– A legnehezebb időszakban, 1944 decemberében jöttem haza Vargyasra – fejezte be a tiszteletes. – Üres volt a paplak, az egyház­község régi és értékes klenódiumait a beözönlő oroszok kihányták a sáncba, onnan mentették meg Sósék. Engem hívtak haza a vargyasiak, mert a pap elmenekült. Szekeret küldtek utánam. Emlékszem, egy tisztes öregasszony felett tartottam, nagyon fiatalon, az első itthoni temetési szertartást. A kántori lakon mások által elrejtett néhány lövedék miatt szinte életemet vesztettem, menekülésemet egy csomag dohánynak és cigarettapapírnak köszönhettem. Nos, innen kezdődik az én 46 kerek esztendőre nyúló vargyasi papságom. Szép volt, tele volt változásokkal. Van jelmondatom is: Ami nem öl, az megerősít!