Folytatjuk az évtizeddel ezelőtti törökországi állapotok bemutatását, ahogyan azokat egy ott munkát vállaló székely belülről megismerte. Bacsó Zoltán egyedi tapasztalata okvetlenül figyelemre méltó, az alábbiakban új munkahelyeiről számol be, s hogy kivel sikerült emberileg összemelegednie.
Egyformák vagyunk
– Na de a lakásaink: előfordult, hogy három szobában laktunk, kijött az egyik fiam is, ahogy elvégezte itthon az iskolát. Fáradt voltam-e hat után? Sokszor vállaltam még munkát este hétig-nyolcig. Szabad időnk szombat déltől hétfő reggelig volt. Nők? Már nők is vállaltak munkát a gyárakban, mire mi odaértünk. Textilgyárban is dolgoztam, láttam, tele van velük. Sok még a régi módra öltözködő és élő nő, akit otthon tartanak, de munkába is sokan álltak. Aztán pincérkedtem is, ki akartam próbálni, milyen. Baksist azt adnak, hogyne. Sőt. Nem vendéglő vett fel, hanem lakodalmas szalonok alkalmaztak. Előbb mosogatókként álltunk be a feleségemmel, aztán látva, hogy beszélek törökül, előléptettek kiszolgálni. Nem nagy dolog, a vendégeknek üdítőket és tortát kellett felszolgálni. Nagy asztalterítés nincs. Két-három óra alatt kész a lakodalom. Egy nap öt-hat lakodalom is lefolyt egy-egy ilyen szalonban. Utána a pár és egy szűkebb kör a szülőknél folytatja a mulatságot. A szalonokba az egész násznépet meghívják, ott ajándékozzák meg a fiatal párt. Táncoltak is, zene volt. Isznak is, de azt venni kell a bárban. Dehogynem táncoltatják a muzulmánok a nőket! Régimódiak, akik úgy tudják, a nőknek nem szabad táncolni. A fiatalok is modernül öltöznek. Büntetik a bigámiát is, amióta Atatürk megtiltotta nekik. Török barátom nem is egy volt. Telefonszámaikat ma is őrzöm. Jártam a lakásukon is. Feleségemmel együtt meghívtak egy vacsorára. A ház közepére meg volt terítve egy húsz centi magas asztalka, rajta jó széles kerek tepsi. Abban mindenféle kaja. Le kellett ülni a földre, egy párnácskára, s választottál a tányérodra, ami tetszett. Evőeszközök is voltak. Juhhús kisütve, feldarabolva, különféle salátafélék, meghámozott, felvágott zöldségek savanyú tejben elkészítve. Külön üdítők. Kérdezték, iszik-e valaki sört. Én akkor sem voltam nagy alkoholfogyasztó. Nem igaz, hogy nem isznak alkoholt, de otthon. Vendéglőbe nem járnak. De otthon egy vodkácskát, egy söröcskét, egy úgynevezett yenirákit felhajtanak. Olyan, mint a vodka, de ha két csepp vizet teszel bele, tiszta fehér lesz tőle.
Polgáriasult társadalom – válságostul, mindenestül
– Vasárnaponként kirándulni jártunk, le végig az Aranyszarv-öbölben, ki a nyílt vízre hajóval, fel a Fekete-tengerig. Este jöttünk vissza. Vacsoráztunk a Galata-hídnál, ahol a sült halat árulják mozgó csónakokról. Nagyon szép út. Hogy kellett-e a felségemet védelmeznem? Nem kellett. Igaz, majdnem minden török férfi próbálkozik. Nekik a vérükben, hogy minél több fehérnépük legyen, de tilos a többnejűség. Sok feleséget még otthon tartanak, dolguk a gyermeknevelés és háztartás, a férfié meg a pénzszerzés. De ahogy meséltem, sokan dolgoznak már. A ramadán? Megünneplik. De napközben akkor is dolgoznak. Nem isznak, nem esznek, nem szivaroznak, de nem is beszélnek egész nap reggel öttől délután ötig. Akkor hazamennek, és megvacsoráznak jó bőségesen. Elmennek a templomba imádkozni. Csinálhatnak, amit akarnak egész reggelig, de hajnali ötkor leteszik a fegyvereket, ahogy mondani szokás. Nem szólnak senkihez egy szót se, de dolgozni dolgoznak. Némán a gép mellett. Betartják a vallásukat.
– Még merre dolgoztam? Pamacsgyár, láncos műhely, lakodalmas szalon és farmergyár. Ott vasaltuk a nadrágokat. Az férfimunka volt, de a többit nagyobbrészt nők végezték. Nem a nagyobb fizetés kedvéért. Én kíváncsiságból mentem, lássam, milyen a munka. Elmentem a trikógyárba is, ahol pólókat készítettek és festettek. Munkakönyvem sehol nem volt, de a bérek jók, a magyarországinál egy fokkal magasabbak.
– Tartott a jó élet számunkra 1995-től 2000-ig. Akkor megromlott. Infláció, minden. Munka semmi. Főleg a kínai áruk miatt. Egyik napról a másikra minden gyárat bezártak. Próbálták eladni, ami készleten maradt, de újat már nem termeltek. A kínaiak minden piacot elvettek. A textiliparnak lőttek. Tönkretették egészen. Ott a negyedben kivétel nélkül minden céget bezártak. Az utcára került mindenki. Az emberek vonultak haza. A feleségem hazautazott, én még öt hónapig próbálkoztam, 2001-ben én is követtem. A kereskedelem még ment – kimondottan magyar üzletek is vannak –, de egyéb nem. Hazajöttem én is. Igaz, rá két hétre mentem Magyarországra. Nem tudok otthon ülni, hiába. Hogy engem valaki eltartson?... Ahol munka van, oda mentem.
Pótlólagos magyarázat
Nem tartozik a fenti történethez, de okvetlenül hozzá kell fűznünk magyarázatképpen a rendszerváltás után hirtelen megélénkült déli "turistaforgalom" egy rejtettebb okát. Egy kérészéletű, de tömegeket magával ragadó egész társadalmi jelenség egyik mozgatórugójáról van szó. Miért is áramlottak annyian a déli országokba a kilencvenes évek legelején Romániából? Tucatszám indultak a buszok a nap minden órájában Bukarestből, a török utazási társaságok csápjaikat az ország egészére kiterjesztették, évekig könnyebb volt eljutni Isztambulba, mint bárhova, a Nyugat első nagyvárosaként a török világváros ajánlotta magát, a kalandkedvelők és vállalkozó kedvűek hamarabb megismerték, mint a tulajdonképpeni civilizált Európa központjait. Amikor, emlékezhetünk, nálunk is felvirágzott az utcai kereskedelem, s a hatóságok évekig tulajdonképpen szemet hunytak afölött, hogy nagyban űzte boldog-boldogtalan a csencselést a kis tételben behozott nyugati cuccokkal, az addig csak áhított millió pipere- és egyéb cikkel. Nos, annak idején mesélték bizalmasan, de nem maradt titok, az újságok szenzációhajhász módon ki is kürtölték, hogy akkoriban akár egy kiló aranyat is hazahozhatott némi szerencsével és leleménnyel zsebében egy "turista" az isztambuli bazárból, de aranyat ért a farmernadrág és a hiánycikkek minden nemének csempészete is. Azokat ugyanis legalább százszázalékos haszonnal lehetett eladni itthon. E fekete-kiskereskedelmet a vízumkényszer miatti utazgatások folytán a vendégmunkások is űzhették, ha bérükből kapós árut vettek, akkor a jövedelmek megduplázásának előnyéből ők is részesedhettek. Egy kis számítás: ez azt jelenti, hogy a hat-hétszáz dolláros bérek tulajdonképpen ezer dollár fölötti jövedelmet hoztak, ami a korabeli hazai átlagbér tíz-tizenötszörösével ért fel. Tehát semmivel sem volt kevesebb, mint a később Spanyolországban vagy Olaszországban megkereshető összeg. Az történt mindössze – és ehhez riportunk bizonyítékkal szolgál –, hogy a török válság miatt is a Nyugat iránti érdeklődés felértékelődött, az uniós csatlakozásra készülődés pedig új irányba terelte a munkakeresőket. Közben a csencselésnek is leáldozott-forma, a kereskedelem legálisan behozott mindent, amire kereslet mutatkozott. De mennyivel otthonosabban mozogtak a román polgárok a számukra sokkal elérhetőbb és kiszámíthatóbb isztambuli bazárban, mint később a Nyugat rideg és rendezett csarnokaiban!
Még egy fejezet
Bacsó Zoltán életében hátravan még egy vándormunkás-tapasztalat, melyet Magyarországon szerzett. Ne feledjük, az erdélyi magyarság először eme országot célozta meg még a kilencvenes évek elején, s bár ma már jóval kevesebbeket vonz, egy időben sok román is csatlakozott hozzájuk. Az összehasonlítás kedvéért érdemes leírni azt is.
– Magyarországra fiaimmal mentem, s beálltunk egy klinkerező céghez segédmunkásnak. Ha nem értettünk hozzá, csak azt tehettük. Mára már Olaszországban van mindenik. Megtanultam a klinkerezést. Mit jelent a klinker? Külső dísztégla, amelyet a betonfalra ragasztottunk fel. Kemény, mint a gyémánt, különféle színekben. Pesten egy nagy irodaház-negyed épült az Árpád hídtól északra, Szentendre felé, ott dolgoztam hat évig. Sok ott az építkezés az Auchan mögött. Albérletben laktunk egy másik kerületben, hetvenezer forintot fizettünk. Ötezer forintot kerestünk egy napra az utolsó években, de háromezerrel kezdtük. Nagyon drága volt ott minden. A fizetések jók, de drága az élet. Én itt is megtanultam mindent. Megbíztak hol ezzel, hol azzal, belejöttem, és végül egy egész nagy építkezést is felügyeltem. Gipszkartonozást, csempézést és burkolást végzett a cég a mások által felhúzott épületeken. Mesterszerű beosztásban, a fizetésem sajnos nem volt annyi. Látták, megbízható vagyok, azért bíztak meg. Sok erdélyivel dolgoztunk együtt, de rengeteg románnal is, még Motruból és Târgu Jiuból valókkal is. Kézzel-lábbal értekeztek, akiben akarat volt, magyarul is megtanult. A Moszkva térre nem kellett kiállnom, oda csak akkor mentem, amikor szabadnapon egy kis pluszkeresetre akartam szert tenni. Csubukolni. Pénzt gyűjteni mentünk ki, nem azért, hogy amit keresünk hét közben, azt szombat-vasárnap elszórjuk. Elmentünk kertet kitakarítani, füvet nyírni, s megvolt a pénz.
*
A família háza közben felépült, a sok félretett pénzt abba fektették, a megnősült gyerekek közben a sajátjaikon dolgoznak már. De ők továbbálltak, már euróban számolnak. A sors úgy hozta, hogy emberünk magánéleti fordulat miatt hazatért, 2005 után új családot alapított, és elámultam azon a hozzáértésen, ahogy egy hagyományos bodoki házat eddig legalább felerészben korszerű épületté varázsolt. "Építettünk, mindig ez volt a sorsom, most is az" – magyarázta. Az a sokféle tudás, melyet három országban tett magáévá, most mind e szemrevaló félvillában testesül meg, és az igazán becsületére válik egy hazatért világvándor kitartó tudás- és munkaszeretetének.
