Ha 2007-ben, a háromszéki magyarok első világtalálkozóján hagyományteremtő szándékkal fogalmazódott meg, ünnepekkor gyújtsunk őrtüzeket – most immár felkérés nélkül is jelzik a háromszéki elöljárók: égni fognak a lármafák.
A jelnek az Óriáspince-tetőről kell indulnia, bár az idei Szent István-napon néhol hamarabb is fellobbantak a lángok, szertenézve a dombtetőről csak találgatni lehetett, hol. Végül is nem az időzítés a lényeg, hanem hogy üzenjenek ma is a lármafák, nem veszedelem közeledtét, de újabb ezer esztendőt a Kárpát-karéjban megmaradó magyarságnak. Az Óriáspince-tető azonban nem olyan hely, ahol ezt díszbeszédben kelljen a jelenlevők tudtára adni, itt az ünneplés himnuszaink eléneklésével kezdődik, magyar himnusz, székely himnusz, régi székely himnusz, s énekléssel is folytatódik – hogy miért, miért nem, szombaton este épp egy bujdosódallal.
És közben kis ujjongások, amikor a jelenlévők közül valaki újabb tüzet fedez fel valamelyik csúcson, Bodok felett, Árkos tájékán, Illyefalva környékén, Felső-Háromszéken sűrűbben egymás közelében, az talán Gelence, amott a Perkő, mire mindet azonosítani lehetne, csak a zsarátnok marad. S a kifogyhatatlan magyar dalkincs.
