Fiatal szakmunkások százai-ezrei, a nehéz- és gépipar szakiskoláinak végzettjei és a csak munkahelyi kiképzésben részesültek döntöttek úgy elemi iskolájuk, 1–3 éves gyorstalpaló tanonciskolájuk birtokában, hogy az öntődék, kovácsműhelyek, kohók tüze és a gépgyártás szerszámgépeit kezelő marósok, esztergályosok, villanyszerelők délelőtti váltása után délutánonként ceruzát, füzetet, tankönyvet vesznek szerszámkeményítette tenyerükbe. Nem kényszerből, saját lelkiismeretük diktálta elhatározásból.
A négyéves "erőltetett menetet" vállalta 1959 őszén a háború előtt és alatt született nemzedékem is, akik a szentkeresztbányai vasüzemben kezdték szakmai pályafutásukat, többségük a helybeli Öntészeti-Kohászati-Bányászati Szakiskola végzettjeként. A Maros–Magyar Autonóm Tartomány leghíresebb ipari településén, az éra hivatalos elnevezése szerint a Vlahica-üzemi Vegyes Középiskola esti tagozatának első induló osztályában az 1931 és 1942 között születettek körében eléggé változatos volt az életkor, a szakmai és a munkahelyi beosztás. De mindenikünk azzal a gondolattal indult, ha összeáll egy kötelező létszámú osztály, négy esztendő teltével, azaz 1963-ban esélyünk adódik megpályázni az érettségi diplomát. Szakmánkat szerettük, hiszen mi választottuk, és a három-négy évenként lehetséges, úgynevezett kategóriavizsgákon léphettünk feljebb mesterségünk ranglétráján. Ha sikerült a komor és rideg mérnöki-mesteri bizottság áldását megnyernünk, magasabb fizetési besorolásba kerültünk.
Nem volt éppen tündéri álom a rendszeres óralátogatás, a fegyelmezett odafigyelés a munkahelyi fáradtság után. Voltak köztünk már családos, gyerekes apák, otthoni gazdasággal, háztájival rendelkező munkatársak is. De presztízskérdést csináltunk a továbbtanulásból, önmagunk műveltségének gyarapításából. Voltak, akik nem bírták a "gyűrődést", és kimaradtak, többnyire a munkahelyi túlórázás, családi okok miatt. Mert felkészületlenül szégyelltek az ügyünket lelkiismeretesen felkaroló fiatal, a kolozsvári Babeş–Bolyai Egyetemről kikerülő tanáraink szeme közé nézni a leadott anyag visszakérdezésekor. Igaz, kevesebb tantárgyunk volt, kevesebb óránk, mint a nappaliban tanuló tinédzser társainknak. De az érettségi tételek azonosak és a vizsga előtti szigorú óvintézkedések is kötelezően egyformák mindkét tagozaton. Bár még nem ismertük a maroktelefont, a mindentudó kis számítógépecskéket, az épület- és térmegfigyelőnek híre-hamva sem volt, de egyformán álltunk az idegen város idegen vizsgáztató bizottsága előtt az arcunkról leolvasható S. O. S. segélyhívás rémült jeleivel. Néhányunk a kezünkben levő mesterség biztonságának tudatával utasította el a táblánál állva, krétával kezében az ismeretlen tanárnő szerény ajánlatát: "legalább kezdje el, próbálja meg..." Az évben nem, később próbálkoztunk másodszor, és sikerült tető alá hozni négyéves munkánk lakóházát. Az esti líceum érettségi diplomáját elismerésként bevezették munkakönyvünkbe, és a magunk módján hasznosítottuk is. A középiskola hozzásegített a felismeréshez: az állandó olvasás, a folytonos önművelés kényszerérzése nélkül, "csak" a munkahelyen töltött idő és családi életed mellett nem lehetsz nemzeted-néped javára egyetemi végzettséggel sem.
Hét évtized élettapasztalata íratta velem e biztató sorokat, s üzenem mind az 1117 újra próbálkozó háromszéki fiatalnak: nagyon óhajtom sikereiteket!