Zalánpatak s a szénégető telep alatt a Tekse hordalékán képződött jó füvű legelőn a félig földbe roskadt fedett pihenőhely rovásírásra is emlékeztető latin betűs asztalánál szalonnázunk két szombathelyi fiatalember és egy kétlaki, Budapestet és Sepsiszentgyörgyöt, nemsokára Kálnokot is meglakó fiatal párral.
És egyszer csak felénk kezd eregélni a tehéncsorda. Hatalmas bendőjű, vedernyi tőgyű fajállat valamennyi. Az egyik vendég elsőéves egyetemista az állatorvosin. Gyönyörködünk a jószágban. Az idillt aztán egy hatalmas termetű bika zavarja meg. Néhány méternyire megközelít, a füvet, a porondos talajt mellső lábával kaparja úgy, hogy patája alól porzik a fű alatti kavicsos homok. Nyakát megmerevítve vészkeltően bőg, s időnként olyan zöld színű sugarat lövell ki a farka alól, hogy tűzoltóversenyen nagydíjat nyerne. Közben visszaérkeznek zalánpataki kísérőink. Vastagabb, tűzre való dorongokkal próbálják Samut – ők a nevét is tudják – arrébb tessékelni. Béni, a gyönyörű labrador az elhajigált faágakat a bika mellől visszacsempészi. Ezt szokta meg. Samu rá se hederít a kutyára, a dorongokra sem, pedig előfordul, hogy a homlokán törik el a száraz faág. Aztán megérkezik a csordapásztor, nagy erejű parittyát halász ki a nadrág térdig érő zsebéből, és apróbb tyúktojásnyi kövekkel a Samu homlokát célozza. A kő koppan, pattan, és Samu arrébb áll ismét olyan pózban, hogy a békésen legelésző csordát tőlünk megvédhesse.
– Ezt hogyan kötik be télire az istállóba? – kérdezem. – Sehogy – mondja kísérőnk. – Gazdája a csorda behajtása előtt lelöveti és beviteti a brassói vágóhídra. Szerencsénk van, ezt majd nem kell végignéznünk, mert Samut mindannyian sajnálnánk. Hát ő teljesíti a kötelességét, védi a háremét, s olyan erőben van, hogy minden bizonnyal az állományszaporításban is jeleskedve helytáll. Arról pedig senki sem tud, hogy valakiben kárt tett volna.
