Nem hivalkodóan, hanem igazi úrihölgyhöz méltóan, csak szemérmesen, játékosan, mindig mást, mindig enyhén módosult árnyalatokat kínálva. Háromszék közismert, ám félreeső csücske ez, melynek megközelítése mindenképpen igényel leheletnyi kalandvágyat. Térségünk egyedüli természetvédelmi területe, amelyet 2004 óta maréknyian próbálnak életben tartani, természetjárók, látogatók számára befogadóvá tenni. A baróti Elveszett Világ Barlangász, Turista és Természetvédelmi Egyesület megyénk egyetlen civil szervezete, amely felügyeleti jogot szerzett egy ezerhektáros, a Natura 2000 hálózatban is szereplő rezervátumra, és tagjai nem csak odafigyelnek erre a bensőséges mészkővilágra, hanem téglát téglára téve, gyötrelemmel építik annak jövőjét.
Erdei út, levélborítással
Vargyasról, a védett területet jelző tábla mellől, jobb felé indul a mintegy tíz kilométeres erdei út, melynek állapota évről évre rosszabb. A szorosig közbirtokossági erdőket átszelve halad, követve a Vargyas-patak völgyét, s ilyenkor, ősszel barnás-sárgás falevelek borítják. A nyolcvanas években erdőkitermelő útként könyvelték el, akkori állapotában viszont kiránduló iskolásokkal megpakolt autóbuszok is fel tudtak menni egészen a Hidegaszó patakáig, ma ez már lehetetlen. Nem összefüggően és folyamatosan rossz, hanem helyenként ijesztően mély gödrök, feneketlennek tűnő pocsolyák láttán dermed meg az autóvezető, s csak lassan, óvatosan lehet túljutni néhány igen kritikus szakaszon. Pár helyen a patakmeder annyira közel az úthoz, hogy tavaszi áradások idején megtörténhet, a hömpölygő víz kimos, kimar egy adagot a földből, s járhatatlanná teszi a szakaszt. Pedig nem lenne olyan nagy bravúr kissé rendbe, elfogadhatóbbá tenni, eligazítani ezt az erdei utat, a tátongó gödröket kellene kővel feltölteni, abból pedig bőven van a környéken. Csak hát nyűggel, bajjal jár, vagyis munka, s egyelőre azt senki nem vállalja.
Felfelé haladva, a szoros bejárata előtt néhány félkész vagy épülőfélben lévő ház, az építményeket rendszerint gazdálkodók lakják. A természetvédelmi terület Kovászna megyei határát kicserélésre váró fémtábla jelzi, előtte egy bizarrnak tűnő, épülő ház ácsolata ágaskodik, aztán az út másik oldalán még két porta látható. Van itt minden, mészégető kemencétől kezdve libákig, juhokig, lovakig, s azon már csak morfondírozni lehet, mennyire van szükség hasonlókra egy rezervátum területén, tulajdonosaiknak van-e egyáltalán építési engedélyük. De ha már itt vannak, távlatilag sajátosságukból kellene turisztikai vonzerőt kovácsolni, hiszen a gyakran Magyarországról vagy még nyugatabbról érkező látogatók egyedi, jellegzetes képet kaphatnak egy igen rusztikus életformáról, ha éppen szét nem rágják őket a szép számban csaholó juhászkutyák. Hiszen mi tagadás, az egész Vargyas völgye vonzó, emberi életnyomokat is magán hordozó táj (noha a favágás mértéke helyenként, főleg a mészkővidéken változatlanul lehangoló) tágas rétekkel, erdős lankákkal, az Ejtőkő és a Hollókő fehérével. A Hidegaszó pataka előtt aztán felbukkan néhány régi, ebbe a környezetbe teljesen belesimuló, szürkés gerendázatú, csűrszerű épület ― valamilyen módon ezeket is hasznosítani kellene, akár nyári, szénás szállásokként, megőrizve jellegüket ―, s tájékukon néhány új vagy újszerűbb ingatlan. Tájékoztató tábla is jelzi: itt a Vargyas-szoros bejárata.
Változatok egy témára
Átlépve e határvonalon ― az Elveszett Világ egyesület tagjai, a terület felügyelői itt gyűjtik a jelképes látogatói illetéket ―, elhagyva az utolsó civilizációs nyomokat, csendesen feltárul egy olyan tér, amely nem csupán egyedi és utánozhatatlan, hanem maga a zord, ám mégis befogadó otthon, mely életet, szemléletet formál. Kinek többé, kinek kevésbé. Szerencsére, előbbiek is bőségesen vannak, hiszen a hetvenes, nyolcvanas években nem csak majálisozó sáskahadak ruccantak fel egy-egy hétvégére, hanem akkoriban ez a kőbe zárt, láthatatlan misztériumokkal megérintett hely volt maga a szabadság, álmok, vágyak, gondolatok életre hívója, sorsok összekovácsolója. Új idők fintora vagy a múlás szükségszerűsége, de mára úgy tűnik, e legenda oda. Most a Vargyas-szoros új feladatot, más kihívást jelent.
Az Alsó-Mál árnyékában már nyoma sincs a szeptemberben még virító, lilás kikericsmezőnek. A hegyoldal fái tarkábbak, pasztellszínűek, folyamatosan gyérülő lombokkal. A régi drótköteles átkelő helyett idén nyáron egy kényelmes, fapallószerű hidat készítettek a baróti és sepsiszentgyörgyi természetvédők, most ezen átkelve már villan is a Völgy arca: sárgásbarna bükkökkel, csupaszodó ágakkal, rozsdás lombtakaróval a földön, a Vargyas helyenként smaragdszínű tükrével, virító sziklákkal. Az őszi pompa teljes palettája. Innen tovább aztán már minden lépés fantázia és helyismeret, kalandvágy dolga: kőlépcsőkön fel lehet ugrani a szellős Kőcsűrbe, körbepillantani a hatalmas sziklaablakból, milyenek az erdő enyhén vöröslő, narancszínű ékszertónusai, milyen a számtalan kései folt a patak két oldalán, át lehet kelni a következő hídon, majd mészkődarabokon haladni a Széchenyi-szirt irányába, felpillantani a jókora kőgörgeteg mellől kiugró Galambok tornyára, s aztán következhetnek rejtett, pici ösvények a Csala tornyára, vagy túl a Lócsűrön, az Orgonák alatti Urak ösvénye, pazar rálátással az Orbán Balázs-barlangot rejtő Csudálókőre. Utóbbi apró léptékű, légies kaland ég és föld között, melynek előkelőséget ad a szomszédos hegyoldalak panorámája, a fák sárgája, még lélegző zöldje, a nagy őszi egyveleg a mészkövek fehérsége s az ég kékje körül. Számtalan ,,sziromtalan csokor, piros bogyó, piros levél". Mindez pillanatokba tömörített lenyomata ennek a méltóságteljes világnak, melyben kapkod a tekintet, melyet rögzíteni próbál az emlékezet. És mégis, az egészben az ismerős jelleg a legszebb, a viszontlátás tétova öröme...
Elveszett világ
Persze, a Vargyas szorosában felvillan az emberi lét bakancsos lábnyoma is: hiába takarítanak évente többször is, elég egy kisebb áradás, és a patak újra műanyag palackok tömkelegét zúdítja a sziklák közé. Ezeket össze kell szedni (az idén becslések szerint 250―300 zsáknyi szemetet gyűjtöttek és szállítottak el), s gondot okoznak a nyári széldöntésben az ösvény mellé borult bükkfák is, de nem örülnek a 2004 óta minden nyáron a védett területen két-három hétig táborozó századnyi hegyivadásznak sem.
Az Elveszett Világ egyesület tagjai önkéntesen dolgoznak, hasonlóan a számtalan támogatóhoz, pártolóhoz. Belépőkből és pályázati támogatásból tartják fenn a szervezetet, de sokan segítik őket. Van, aki sziklamászóként felújít egy-egy hegymászóutat, mások ösvényt alakítanak ki a hegyoldalon, s ha kell, fából lépcsőfokokat illesztenek a meredek szakaszra. Mindezt egyrészt azért, hogy lehetőség szerint rend legyen a százhuszonöt ― összesen 7410 méter összhosszúságú ― barlanggal, védett növényekkel, állatokkal (például a Keleti-Kárpátok egyik legnagyobb denevértelepével) és őslénytani maradványokkal tarkított rezervátumban, másrészt, hogy turisztikailag is hasznosítani tudják a természet ezen ajándékát.
A mozgalom elindítója Dénes István (1954―2005) geológus, barlangkutató volt, aki évtizedek alatt minőségi és kemény munkával adózott e kistérségnek, szenvedéllyel, lélekkel, következetességgel. Szakmailag és emberileg egyaránt nehéz feladatot vállalt magára Dénes Ildikó, aki férje halála után úgy döntött, folytatja a természetvédő egyesület irányítását, a terület felügyeletét. Ez azt jelenti, hogy tavasztól őszig lányaival, a csapat többi tagjával szinte minden hétvégét a szorosban tölt, próbálják megoldani az éppen időszerű gondokat.
Egyre több a látogató
Dénes Ildikó eredményesnek tartja az idei évet, az öt évre szóló felügyeleti jog megszerzése óta (2004. március 12.) a legtöbb látható dolgot sikerült megvalósítaniuk. Kitisztították a forrásokat, ismertető táblákat helyeztek el, tíz, fából készített, környezetbe simuló szemetesládát és nagyobb szeméttárolókat állítottak. A legnagyobb teljesítmény, hogy négy egymást követő júliusi hétvégén sikerült egy új átkelőt, amolyan ,,gyalogospallót" építeniük. Csapatmunkáról van szó, amelyben a mintegy tizenöt aktív egyesületi tag mindenikének megvolt a maga része, de rengetegen támogatták, mások, nyaralók is. ,,Köztudott, hogy nagyon sok embernek szívügye, mi történik a Vargyas-szorosban, akkor sokan úgy érezték, le kell tenniük a hátizsákot, segíteniük kell egypár órát"― meséli Dénes Ildikó. Több tájékoztató kiadványt is megjelentettek a szorosról, az idén már a látogatók is kaphattak egy-egy példányt. A nyáron gyermektábort szerveztek, azt tapasztalják, sokasodnak a látogatók, folyamatosan növekszik a Vargyas-szoros iránti érdeklődés. ,,Most már látjuk, van eredménye a munkánknak, mindamellett, hogy nagyon sokan jönnek ide, már nincs akkora rombolás, az emberek nem hagynak maguk után olyan sok szemetet."
Van egy merész elképzelésük, látogatóközpontot szeretnének építeni a Vargyas-szoros bejáratához. Az erdei iskolának is megfelelő létesítmény természetvédelmi tevékenységre alkalmas, adminisztrációs központot jelent, állandó geológiai és régészeti kiállítással, tervét Málnási Ferenc már elkészítette. A vargyasi önkormányzat támogatja őket, az épülethez tízáras területet biztosított, 49 évre bérmentesen átadta nekik. Az egyesület a környezetvédelmi alapnál pályázott, becsléseik szerint 350 000 lejbe kerülne az ingatlan, melynek működtetéséhez ,,zöld energiaforrásokat" is fel szeretnének használni.
Nem adják fel
Bár számtalan gond nehezíti hétköznapjaikat ― törvénytelen mészkő- és fakitermelés, a sok juhászkutya széthordja az összegyűjtött szemetet, az Ejtőkőnél az idén is volt egy kisebb erdőtűz, pázsitégetést látnak ―, Dénes Ildikóék a megoldásokat keresik. Kulcsszónak tartja az együttműködést, ennek érdekében nyitni próbálnak a vargyasiak és az almásiak felé, mind a lakosság, mind a közbirtokossági tagok irányába. ,,Már voltak helyi találkozók, egy kis lépés történt, de többször kellene a helyi közösséggel találkozni, elbeszélgetni a területtulajdonosokkal, hogy megértsék, nem akarja senki sem elvenni tőlük a területet, vagy kisajátítani, hanem azt szeretnénk, hogy belássák, a Vargyas-szoros mindannyiunk értéke, Erdővidék egyik vonzereje, s arról van szó, hogy ezt megfelelő módon tudjuk megőrizni."
S hogy honnan e szenvedély? ,,Családilag ezt azért tettük, mert Istvánnak ez volt a szíve csücske. Ő végezte a dolgát, mi pedig alakultunk utána, s csináltuk együtt. A 2006-os év nagyon nehéz volt, de mostanra az egyesület felnőtt a feladat mellé. Úgy érzem, 2007-ben tényleg csapatként dolgoztunk, mindenki megtalálta a helyét az egyesületben." Amit tesznek, folytatás is, de több is annál. ,,Ennyi év után nem csak bennem, másokban is van egyfajta megszállottság, sokszor azt érzem, hogy ez a dolgom, ott kell lennem. Mindenkinek van egy feladata az életben, én nagyon sokszor éreztem az idén, hogy összeállt a kép, láttam, van eredmény, lelkesített, hogy elismerik azt, amit teszünk. Éreztem, ez az én feladatom, minden azt támogatja, hogy ezzel foglalkozzam. Nekem az idén ez adott erőt, hogy minden hétvégén, délutánonként erre tudtam fordítani az energiámat. Mind jóindulatú emberekkel találkoztam, akik segíteni akartak"...
