– Hogy kezdődött énekesi pályafutása közel negyvenhárom esztendővel ezelőtt?
– Apai és anyai ágon is mintegy háromszáz éves zenészcsaládban születtem Vá­sárosnaményban, a román határ közelében Szabó Margit néven, nagyon szegény, nyolc­gyermekes családban, édesapám cimbalmazott, édesanyám pedig énekelt. Tizenhat éves voltam, amikor édesanyám biztatására, 1966-ban jelentkeztem a Ma­gyar Rádió tehetségkutató versenyén, melyen mintegy százan vettünk részt. Nagyon kemény megmérettetések voltak annak idején a rádióban, nem volt olyan egyszerű bejutni, mint mostanság, nem voltak sztárgyártók, hanem ott valóban a tudás és a tehetség volt az elsőrendű követelmény. Szá­momra, a vidéken született lánynak nagyon furcsa volt Budapestre felmenni, és egyáltalán eljutni a Magyar Rádióhoz. Édesanyám azzal a jó tanáccsal engedett el, hogy Mar­gitkám, nagyon vigyázz, az úton fiatalokkal ne állj szóba, csak idős néniket kérdezz meg, hogy merre kell menned. Én meg is fogadtam édesanyám tanácsát, és odaértem a rádióhoz, ahol meghúzódtam az egyik sarokban, és néztem a szmokingos urakat és a nagyon elegáns hölgyeket, akik a kottákkal jöttek-mentek, míg be nem hívták őket. Egyszer csak megszólalt a mikrofonban egy hang, és Szabó Margitot kérték be a 22-es stúdióterembe. Bementem, megálltam, s attól kezdve semmi nem jutott eszembe, se nóta, se az, hogy hívnak. Semmi nem jutott az eszembe, egy vidéki kis roma lánynak borzasztó nagy dolog volt a rádiónál lenni. Megláttam magam előtt Boross La­jost és cigányzenekarát, aki a mai napig a cigányprímások egyik királya. Mivel jómagam is zenészcsaládban nőttem fel, a Jó ebédhez szól a nóta a házunkban mindennapos és szent dolog volt, Lajos bácsi mítosz volt az én szememben. Ahogy ott álltam, az üvegfal mögül megszólalt egy hang, és arra kért, mutatkozzam be, és kezdjek el énekelni. Én nem tudtam megszólalni, remegett kezem-lábam. Lajos bácsi volt az, aki odajött hozzám, és azt mondta: Drága kislányom, hát egyetlen roma lány vagy itt a rádióban ezen a Ki mit tudon, ne hozz ránk szégyent, énekelj valamit, biztosan tudsz valamit, ha már idejöttél. Erre a biztatásra elkezdtem énekelni, majd miután leénekeltem a nótát, azt mondták, hogy köszönik, majd értesítenek. A rádiótól hanyatt-homlok menekültem kifelé, sírva, zokogva dőltem neki a falnak, hogy pont itt nem tudtam énekelni, ahol bizonyítani kellett volna valamit. Három nap múlva jött a levél, amiben az állt, hogy a Magyar Rádió és Tele­vízió egyaránt az én felvételemet elfogadta és zésítette. A zésítés azt jelentette, hogy a hazai és külföldi rádiókban egyaránt lejátszhatták az általam énekelt dalt. Erre azért vagyok büszke, mivel én vagyok az egyetlen magyarországi énekes a Magyar Rádió archívumában, akinek próbafelvételét zésítették. Annak idején persze nem értettem semmit az égészből, de máris jött az első felkérés a rádió, majd a televízió részéről, hogy felvételt készítsenek velem.
Bangó Margit: Az első felvételek Kozák Gáborral és cigányzenekarával készültek. 1967 után elmentem az országos filharmóniába vizsgázni, akkor ez kötelező volt, nagyon kemény utat kellett végigjárni ahhoz, hogy valaki megkapja a működési engedélyt. Tulajdon­képpen így indult el a zenei karrierem, én nagyon céltudatos voltam, és nem tudtam elég hálát adni Istennek és azoknak az embereknek, akik lehetőséget adtak nekem, hogy én legyek a Magyar Rádió és Televízió legfiatalabb énekese.
– Ezt követően öt évig külföldön élt...
– Ezután kimentem külföldre, Belgiumba, Hollandiába és Franciaországba, ahol majdnem öt évig tartózkodtam. Kiutazásom előtt Bangó Lajossal kötött házasságomból megszületett Marika lányom, akit egyéves kintlét után sikerült magammal vinnem, az első osztályt már Brüsszel­ben járta ki, azóta is nagyon jól beszéli a francia nyelvet, aminek ma is hasznát veszi. Nem volt rózsákkal kihintve az utam, ahogy sokan hiszik, igen sokat kellett dolgoznom, éjszakáznom, semmi segítségem nem volt, de borzasztó erőt éreztem magamban, és mindig Isten segítségét kértem. Egy kislánnyal nem volt könnyű, de Marika rendületlenül jött velem mindenhová. Másfél év után elváltunk, de már nem tudtam elhagyni a Bangó nevet, ezzel a névvel, Bangó Lajos mellett, Bangóként léptem be a zenei köztudatba, azóta művésznévként használom.
– Pályafutása alatt bejárta a világot...
– 1972-ben a müncheni olimpián mint a magyar népzenei kultúra nagykövete vettem részt, és sok olyan helyen léptem fel, ahol büszke voltam arra, hogy magyar cigánylány vagyok. Szinte az egész világot bejártam. A kilencvenes évek elején a Száztagú Cigányzenekarral, annak szólistájaként léptem fel tizennégy éven keresztül. 2001-ben a köztársasági elnök a Száztagú Cigány­zenekarral együtt Magyar Örökség Díjjal tüntetett ki, 2004-ben megkaptam a Magyar Köz­társaság Érdemrend Lovagkeresztjét, 2006-ban pedig Kossuth-díjjal is elismerték munkásságomat. Már mindent elértem, amit művész elérhetett. Nem a hivatalos elismerés, hanem a közönség szeretete, hálája a fizetség. 31 évesen lettem először az ország legfiatalabb nagymamája, Marika lányom négy unokával, két fiúval és két lánnyal ajándékozott meg, és hamarosan a harmadik dédunokám is megszületik. Megbe­csül az ország, és igen sok fiatal tehetségnek vagyok a példaképe, és ennek nagyon örülök. Az egyszerű szegénységből, mondhatom úgy is, hogy a betlehemi istállóból eljutni a királyi palotákig óriási dolog.
– Székelyföldön most jár először.
– Mint már említettem, bejártam a nagyvilágot, Erdélyben is megfordultam, de a Székely­földön most vagyok először Kalányos Csabának, Mr. Kaly­nak köszönhetően. Hargita megyében Gyer­gyó­szentmiklóson léptünk fel. Mindkét eddigi fel­lépésünkön a közönség csoda volt, hiszen azoknak az embereknek énekelhettem, akik a Duna Tele­vízió Kívánságkosár műsorában annyiszor kér­nek Bangó Margit-nótákat. Jó volt látni a könnyező szemeket Sepsiszentgyörgyön. Nagyon bol­dog vagyok, hogy itt lehetek, és remélem, nem ez volt az utolsó székelyföldi fellépésem, lesz még folytatás. Nekem mindig fájó pontom volt, hogy eddig ide nem tudtam elérni. Ilyen nincs több a világon, mint Erdély, a Székelyföld. A Hargitán átkelve nem győztem csodálni a tájat. Ahol egyszer felléptünk, oda mindig visszahívtak. Mindehhez egy jó menedzser is kell, és hála Istennek nekem ez is megvan, Holub Péterrel immár tizenkét éve dolgozom együtt. Ha az Isten tehetséget ad valakinek, akkor azzal tudni kell gazdálkodni, és én azt hiszem, hogy elég jól sáfárkodtam a tehetségemmel, habár a vihar tépkedett jobbról-balról, de a szín­pad, az mindig szent és sérthetetlen volt számomra. Nagy örömömre egyetlen lányom, Bangó Marika is énekel, ő az én segédem, akinek nagy öröm­mel adom majd át a stafétabotot. Marika már bebizonyította otthon és külföldi színpadokon is, hogy igenis, ott a helye, és az anyja büszkesége lehet, és nem hoz szégyent rám. Marikának nem volt egyszerű egy ilyen mérce után színpadra lépni, de egy a fontos, hogy legyen az a belső kisugárzás, amit tőlem örökölt, amit nem lehet megtanulni.
Bangó Marika is kifejtette a véleményét:
– Az éremnek két oldala van: van egy könnyeb­bik része, mondhatom azt, hogy az anyu mekkora utat taposott ki, amin nekem milyen egyszerű végig menni, de ez sokkal nehezebb számomra, mivel egy ilyen névvel nagyon nehéz, mindenért meg kell küzdeni, nekem kétszeresen, háromszorosan is bizonyítanom kell, élnem és meghalnom kell a színpadon, a közönség szeretetét nem olyan egyszerű megnyerni, mert a közönség nagyon őszinte, ami tetszik, az tetszik, de azt igenis ki kell érdemelni, ki kell harcolni. A Bangó név nagy dicsőség és megtiszteltetés számomra, de sokkal nagyobb küzdelmet is jelent. Mögöttem még csak négy-öt éves karrier áll, még gyerekcipőben járok, amikor kimegyek a színpadra, Bangó Marika vagyok, és nem Bangó Margit lánya, és ha megtapsolnak, tetszik az, amit énekelek, az már nekem szól. Élmény az emberek számára, amikor ketten vagyunk a színpadon.
Ezután ismét Bangó Margittal beszélgettünk, neki tettük fel kérdéseinket.
– Ön nem csak csodálatosan énekel, hanem ugyanolyan jól is főz. Pályája csúcsán, a 40. jubileumi koncertje előtt úttörő vállalkozásra szánta el magát, megírta családi szakácskönyvét, a Határtalan lakomát, amit két újabb szakácskönyv követett.
– Édesanyám tanított meg főzni, a fűszerezést is beleértve. Nálunk minden lány be volt fogva, és ez a hagyomány megmaradt, mert egy nőnek tudnia kell főzni. Marika lányom sokkal finomabb süteményeket süt, mint én. A Határtalan lakoma után az Ünnepi ízek, majd Édes pillanatok címmel jelent meg szakácskönyvem. A Hal a tortán című televíziós műsorban az első fecskék között voltam a felvételeknél, aminek az volt a tétje és az értéke, ki hogy tud főzni, milyen vendégfogadó, és azt hiszem, hogy ebben is irányt adtam a műsornak, megmutattam, hogy mi, magyarok hogyan fogadjuk a vendégeket, és tulajdonképpen mit takar a Bangóék háza, otthona. Ennek a műsornak akkora sikere volt, hogy megkeresett több televízió, azt szerették volna, hogy én főzzek a tévékamerák előtt, de elutasítottam, azzal érvelve, hogy én elsősorban énekesnő vagyok, egyelőre nem akarok a tévében főzni, az csak ráadás, hogy szeretek, szeretünk és tudunk főzni. Párizsban idén március 3-án 136 ország nemzetközi szakácskönyve közül Magyarország nyerte meg az első díjat Bangó Margit három szakácskönyvének köszönhetően, ami büszkeséggel tölt el, hiszen ily módon a magyar gasztronómiát is megismerheti és megfőzheti a nagyvilágon bárki.
– Mik a közelebbi tervei, még mit szeretne megvalósítani?
– Éppen itt, Kézdivásárhelyen írtuk alá a menedzseremmel azt a nagy csomagot, amit faxon küldtünk el az Universal Music Hungary Hangle­mezkiadó Kft.-nek. A csomagban szerepel egy negyedik szakácskönyv, december 30-án a budapesti Syma-csarnokban nagy, élő koncert lesz, meg fogják írni az életrajzomat, melyhez mellékletként egy hatvan dalt tartalmazó CD-t csatolunk, egy tévésorozatban pedig főzni és énekelni fogok lányommal együtt. Magyarország határain kívül figyelemmel kísérem a régió fiatal zenei tehetségeit, és mindig segítő kezet nyújtok feléjük.
– Miben látja sikerének titkát?
– A negyvenhárom év sikerének titka az egyszerűségben, a természetességben rejlik. Az emberek mindezt érzik, a közönséget nem lehet becsapni, érzik, hogy amit csinálok, az őszinte. Én a színpadon borzasztóan egyszerű ember maradtam, aki soha nem játszotta meg magát, nem jártam a földtől öt méterre. Ha előadás után olyan fáradt vagyok, hogy esem össze, de bárki odajön hozzám, mindenkihez van egy jó szavam, dedikálok, közös fényképet készítek. A színpadi fellépések mellett közönségtalálkozókat is tartunk, elég sokat. Nem kell elfelejteni, hogy hol születtem, kik voltak a szüleim, mire neveltek abban az időben, amikor háború után nagy szegénység volt az országban. Ha hazamegyek szülőfalumba, Vásáros­naményba, sajnos, egyre ritkábban kerül erre sor, mivel már nem élnek ott rokonaim, de jó érzés, hogy Margitnak, Margitkának, és nem művésznőnek szólítanak. Nem tudok úgy elmenni az emberek mellett, hogy meg ne simogassanak, ne szólítsanak meg. Vallom, hogy a művész a sztárságát a színpadon mutassa meg, és ne az életben.
– Mit üzen háromszéki rajongóinak?
– Azt üzenem, hogy nagyon szeretem őket.

Kérdezett: Iochom István