Remenyik Kálmán, a székely tilinkós 1845-ben született. Tizennyolc éves korában árván maradt, és kemény munkával tartotta fenn magát. 1864-től a hidvégi egyes bírósághoz került írnoknak. 1866-ban behívták katonának. Szabadulása után visszatért munkahelyére, ahol az írnoki állásból előléptették: 1870-ben Felső-Fehér megye útbiztosává nevezték ki. Ebben a minőségében került később Sepsiszentgyörgyre.
"Nem könnyű szolgálat, a hat leánygyermek nevelésével járó gondok, a sok gyakorlás közepette is meg tud(ott) maradni szívesen anekdotázó, vonzó, népszerű egyéniségnek" – írta róla Berde Zoltán Sepsiszentgyörgy zenei élete (1862–1944) című munkájában. Hasonlóan emlékezett Remenyikre Szilágyi Gyula Kidőlt kopjásfejfák című könyvében: "Híres anekdotázó volt a székely tilinkós [...] Ritka kellemes előadó-képesség, szellemes ötletek jellemezték humorát, de azok soha túl nem lépték a jó ízlés határait."
Tilinkó először gyermekkorában járt a kezében. Egy olyan hangszerbe fújhatott bele, melynek tulajdonosa európai hírűvé tette a "tilinkómuzsikát". Nagy Jakabról van szó, aki "beutazta jóformán egész Európát, s a legnagyobb színpadokon, a legfényesebb szalonokban a legszebb eredménnyel és sikerrel adott hangversenyt. 1867-ben az angol udvarnál mutatta be művészetét az Agricultur-csarnokban, hol esténként hatezer hallgatója is volt, s a Times elragadtatásában őt modern Orpheusnak nevezte".
Remenyik első nyilvános hangversenyét húszéves korában, Bem apó egykori tábori zenésze, Salamon János prímás közreműködésével 1865-ben tartotta Előpatakon. Előadásának óriási sikere volt. Ettől kezdve gyakran meghívták zeneestélyekre vagy kulturális műsorokra. A maga készítette "szárazfája a szívén keresztül szűrte a búsdallamú [...] hangjait és öntötte el melegével a hallgatóságot“. "Egyik legnagyobb érdeme Remenyiknek a székely fürdők különböző nemzetiségű közönségének amalgámozása volt. Ott elsimult az ellentét – ahol ő játszott – [...] rohamosan tört ki a barátkozás."
Ha anyagi és családi gondok emésztették – emlékezett vissza Szilágyi Gyula –, "amúgy juhászbojtárosan leheveredett a pázsitos fűbe, feje alá hajtotta tenyerét, és nézett merően fel a magasba. Feje felett kóválygó sasok, távol az ezüst Olt lágy mormolása... maga sem tudta hogyan, előhúzta furulyáját, és fújta rajta a csendes, lágy melódiákat a föld, a haza szeretetéről..."
Elismert művész volt. Nemcsak Háromszéken, Brassóban, Fogarason, Segesváron játszott, hanem meghívták Kolozsvárra, Désre, Hódmezővásárhelyre, Sopronba, Fiumébe is. 1897. április 24-én Budapesten a Nemzeti Szalonban vendégszerepelt. Fergeteges sikere volt. Ebből az alkalomból kérte fel a Telefon Hírmondó hangverseny-igazgatósága a vendégszereplésre.
Harmincéves jubileumát 1896. szeptember 19-én koncerttel ünnepelte meg Sepsiszentgyörgyön. Előadásán Siposs Antal budapesti zongoraművész is fellépett. A közös koncert emlékére Remenyiket a neves művész dedikált fényképével ajándékozta meg. A hangversenyről a budapesti lapok is megemlékeztek.
Több mint harmincéves pályáján – közben pontosan ellátva útbiztosi feladatát – kevés olyan község és falu volt a megyében, ahol tilinkóján ne játszott volna. Utoljára 1903. január 10-én búcsúkoncertje alkalmából fényképezték le. Ekkor már súlyos beteg volt. Néhány hét múlva, 1903. február 26-án, ötvenhét éves korában el is távozott az élők sorából. Több mint száz évvel halála után már nem sokan emlékeznek rá. Nyughelyéről sem tud már senki...
Demeter Lajos–Kisgyörgy Tamás készülő, Életem, Háromszék – Boldog békeidők című kötetéből
